Courtney egy kis kínaival jelent meg a búcsúpartin
Hát ez volna Kinsale...

Finito II.

Május további része kissé eseménytelenül telt a maraton izgalmaihoz képest. Emiatt maradt emlékeztes egy szombat délutáni barbecue (Sharon szerint "barby", mert az ausztrálok imádnak rövidíteni: így lett náluk pl. "Cab Savy" a Caubernet Sauvignonból), amikor a társalgónk hátsó ajtajában grilleztünk. Az estét Shankillben folytattuk egy bárban, ahol spontán table dance-re került sor asztalunkon egy ismeretlen hölgy előadásában. Ezt Julian, Mathias látogatóban lévő barátja úgy kommentálta, hogy: "Hmm... You know your body very well". Megemlítendő még, hogy a jobb/melegebb idő beálltával vasárnap esténként tábortüzeket raktunk a Peace Gardenben. Ilyenkor általában jó hangulatú összejövetelek kerekedtek némi sör/bor fogyasztással és szivarozással egybekötve. Hát, ennyit májusról.

Június egy pocsék, esős hétvégével indult, amit utolsó itteni vakációm követett a kies Cork megyébe. A hétfői, főleg utazással töltött nap végén Kinsale-ben éjszakáztam. A hostel jó eséllyel pályázhat akár a „legrosszabb írországi szállő” címére, a szobához pl. nem adnak kulcsot, tehát nem lehet bezárni. Kinsale viszont simán megér egy-két napot, igazán festői tengerparti kisváros. Ráadásul az időjárás is kegyeibe fogadott, kedden már hét ágra sütött a nap. Ennek örömére el is sétáltam vagy két kilométert az öböl torkolatában lévő Charles erődig, ahol az önkéntesek kedvezményt kapnak a belépti díjból, ha diáknak adják ki magukat (ezt maga a kasszakezelő sugalmazta). Ezután egy szerény ebéd elköltése következett a Spaniard pub kiülős részén napozással és Kilkenny sörrel kiegészítve – life can be fun in Ireland… Délután visszabuszoztam Cork City-be, hogy ebből is lássak valamit, és majd megalapozott véleményt mondhassak Brendan-nak egykori szűkebb hazájáról. Cork City is megér egy nagyobb sétát, még hangulatosnak is mondható, bár a városképben furcsán keverednek a látnivalók a gyárépületekkel, különösen, ha valamelyik hídról néz szét az ember. A hazaút kissé rémesre sikerült, mert útközben lerobbant a busz, Dublin előtt pedig hatalmas dugóba kerültünk, amin nem sokat segített, hogy egy részeg német utas a jó Bush elnököt kezdte dicsőíteni.

Cork után befordultam a célegyenesbe, avagy írországi tartózkodásom utolsó 3 hete következett. Ez okból listát készítettem a hátralévő időben elvégzendő fontos teendőkről. Ezeknek egyike a közeli tóban való megmerítkezés volt, ami az állandóan alacsony vízhőmérséklet miatt inkább virtus kérdése, mint a fürdőzés örömeié. Mindenesetre a napos szombat délutánt kihasználva leballagtunk Maggie-vel és Mathias-szal, majd jó öt percig pancsoltunk a kb 10 fokos vízben. "Ez is meg volt!" - mondhattuk büszkén utána.
Eközben íródott a polgárjogi küzdelem (számomra) utolsó fejezete. Májusban nem más, mint Eamon, Conn és Sorcha vetette fel az önkéntes program radikális átalakítását, ti. hogy szeptembertől minden programnál legyenek gyakornokok, a házimunka pedig töröltessék el. Ez az ötlet átment egypár módosításon, mi önkéntesek - és persze gyakornokok - pl. egy hét alatt 3 meetinget szenteltünk annak, hogy minél praktikusabb kiegészítésekkel lássuk el. Mindezek után a mindenható Mairin igazgató asszony közölte, hogy marad minden úgy, ahogy volt.
Ezt az osztatlan felháborodást kiváltó döntést követő este Monkstownba készültünk egypáran, ahol egy klubban kieli-t, vagyis ír táncokat lehet járni élő zenei kísérettel. Eleinte úgy tűnt, hogy a leittasodás is az este szerves részét fogja képezni, mert már indulás előtt alapoztunk némi Jameson whiskey-vel, és persze a táncházban is volt bár Guinness-csappal, ahogy kell. Aztán mégis kulturáltan szórakoztunk és mindnyájan becsülettel részt vettünk a táncok többségében, amiket egy szigorú külsejű hölgy tanított néhány jó ritmusérzékű öregúr segítségével. Az említett hölgy pl. simán leparancsolt a parkettről két fegyelmezetlenül swingelő ifjú turistát, akik Brendan jóslatának megfelelően hemzsegtek a klubban. Courtney-val megúsztuk a hasonló elbánást, bár az egyik forgós-pörgős páros táncnál összekoccant a homloka a vállammal - azért nem volt egy Zidane vs. Materazzi szintű jelenet... Szóval végül vicces péntek esténk volt, utólag fel is írtam a fontos utolsó teendők listájára a táncházat.
Utolsó előtti teljes hetemet egy fél napos túrával zártuk, mikor is Courtney-val és Andreas-szal elcaplattunk a Sally Gaptől a Glencree-völgy tőlünk távolabbi végébe (le lehet csekkolni egy nagyobb méretarányú Wicklow-térképen). Sajnos ekkor már semmilyen nyári jellege nem volt az időjárásnak, alighanem azért mert a hét elején naptejet vásároltam Bray-ben a Kéteurós boltban. Nem hülyeségből tettem, hanem mert kezdett leégni a nyakam. Érdekes adalék az útikönyvekhez: Írországban a nyár áprilistól júniusig tart.
Az utolsó hét már úgyszólván elröppent, csupa kellemes élménnyel. Hétfőn pl. abban a gyönyörben volt részem, hogy a management meetingen én tolmácsolhattam az önkéntescsapat csalódottságát Mairin-nak, szerda este pedig Maggie-vel nagy ölelésben összeforrva búcsúztattuk a közös konyhai munkát, mely mindkettőnknek feledhetetlen élményeket szerzett.
Szombat este újabb "barby"-ra (bár Sharon már az előző héten elhagyott minket) voltunk hivatalosak. Ezúttal maga Martin, Glencree séfje sütögetett húsokat greystones-i apartmanjának hátsó kertjében. Mire négyfős küldöttségünk leereszkedett a hegyről, már esett az eső, így a parti a nem túl nagy ház földszintjére koncentrálódott. Kellemesen telt az idő attól eltekintve, hogy Martin haverjai szemlátomást meghirdették "a szivassunk külföldieket" estét: az "Are you from Hungary? Then you must be hungry!" klasszikust már az Enniskerry Inn törzsvendégeitől is volt szerencsém hallani, az viszont számomra újdonság volt, hogy a kanadaiak (Trish) aboot-ot mondanak about helyett, ha vki pedig virginia-i (mint Courtney) akkor nyilván virgin... Egyedül Andreas berlini identitását mulasztották el kommentálni, biztos mert nem látták még elégszer Wim Wenders filmjeit.
Ezután az egyetlen nagyobb hátralévő teendő - persze a pakoláson kívül - a búcsúbuli megszervezése volt. Hétfőn már dolgoznom sem kellett, viszont meglepve tapasztaltam, hogy a pár nappal később távozó Andreas-szal egyetemben már le is került a nevünk a Glencree weboldalról. Sean ezt hallva izgatottan megnézte, ő még rajta van-e, majd viccesen közölte: " Hát Zoli... Ott van az ajtó". Aztán megölelt.

Harbour Bar

Búcsúzás, telefon: Sean, Conn, Sheila, Sorcha