Stresszelés Glencree udvarán

Galway-ben senki sem stresszel

Finito I.

Az írországi kaland június 26-ával fejeződött be. Karácsony után viszont már sajnos elmaradtak a rendszeres beszámolók, ezért igyekszem most közzétenni néhány érdekesebb eseményt az utolsó pár hónapból. Arra is fény derül, miért nem húztam ki Glencreeben aug. 10-ig, ahogy eredetileg terveztem…
Kezdjük is talán ezzel: az események láncolata talán már februárban beindult, amikor kedves barátaim tudatták velem, hogy jegyeket foglalnak a július elején Katowicében sorra kerülő Red Hot-koncertre. Ekkor úgy gondoltam, hogy ez jó alkalom lesz egy hosszabb holidayre, amely után újult erővel nyomom le a hátralévő időt, majd pedig hazatérek egy héttel 30. szülinapom előtt.
Eközben – ahogy a szórványos postokból is látszik – felváltva zajlottak a kiakasztó és a lelkesítő történések, de bizonyos emberek/ események mindig kompenzálták, amit mások elbarmoltak. Április elején viszont hirtelen besűrűsödött a stressz. Ekkor került sor az irodák költözésére, minek következtében az egész staff két helyiségbe zsúfolódott össze a nagy épületben. Előzőleg majdnem mindenki külön szobában munkálkodott, el lehet képzelni, milyen jól viselték a váltást…
Hamarosan robbant is a feszültség, bár március vége egész jól telt – egy hét alatt két válogatott focimeccsen voltunk Dublinban, majd a corrymeela-i önkéntesek vizitáltak nálunk két napig. A következő napokban viszont már látszott, hogy mindenki alig várja a húsvéti szünetet, egy-két csúnya veszekedésre is sor került. Az egyik pont Andreas és köztem zajlott a konyhai munkánk minőségéről, meg persze más egyebekről, amik már régóta a bögyünkben voltak, és vsz. ekkor képzett meg a fejemben a gondolat, hogy mi a francnak jöjjek vissza a jó kis lengyel út után…
Húsvétkor aztán a fél csapat kirajzott Írország különböző részeibe - mi többiek kirándultunk meg sushit ettünk, tehát azért megvoltunk - , majd a következő szombaton én is elindultam nyugatra, a festői Galway felé, hogy ott majd jól kirelaxálom magam két és fél napig. Ez így is történt, Galway úgy gyönyörű, ahogy van (öböl, sétálóutcák, pubok), mégis azzal az elhatározással tértem vissza a bázisra, hogy pont elég lesz június végéig maradni. Ezt azon melegében közöltem is Edel-lel, aki meglepően megértőnek bizonyult, persze nyilván azért, mert azt hoztam fel indoknak, hogy „Jó lenne majd minél előbb munkát találni otthon”. Ez persze rendben is volt, egyéb problémák pedig nincsenek is, ha nem beszélünk róluk… Azért ez egyfajta megkönnyebbülést okozott, mondtam is Courtney-nak, akivel időközben (sajnos csak barátilag) bizalmas kapcsolatba kerültünk, hogy „ A francba, nem kellene ennek ennyire örülnöm!”
Április további részében már a maratonra való készülés tartott minket izgalomban, amelyhez még jó időt is sikerült kifogni, el is kezdtünk páran korrektül lebarnulni. Eközben pár napot nálunk töltöttek a norvég Soltun "népfőiskola" diákjai, akiknek 3 fős előőrse velünk tevékenykedett februárban. Ez többek között ahhoz vezetett, hogy Conn és Sean nekiálltak krumplit sütni, én részt vettem egy workshop vezetésében, valamint szállóigévé vált a "Where's my shoe?" felkiáltás.

Hamarosan jön a Finito II. is...