Courtney egy kis kínaival jelent meg a búcsúpartin
Hát ez volna Kinsale...

Finito II.

Május további része kissé eseménytelenül telt a maraton izgalmaihoz képest. Emiatt maradt emlékeztes egy szombat délutáni barbecue (Sharon szerint "barby", mert az ausztrálok imádnak rövidíteni: így lett náluk pl. "Cab Savy" a Caubernet Sauvignonból), amikor a társalgónk hátsó ajtajában grilleztünk. Az estét Shankillben folytattuk egy bárban, ahol spontán table dance-re került sor asztalunkon egy ismeretlen hölgy előadásában. Ezt Julian, Mathias látogatóban lévő barátja úgy kommentálta, hogy: "Hmm... You know your body very well". Megemlítendő még, hogy a jobb/melegebb idő beálltával vasárnap esténként tábortüzeket raktunk a Peace Gardenben. Ilyenkor általában jó hangulatú összejövetelek kerekedtek némi sör/bor fogyasztással és szivarozással egybekötve. Hát, ennyit májusról.

Június egy pocsék, esős hétvégével indult, amit utolsó itteni vakációm követett a kies Cork megyébe. A hétfői, főleg utazással töltött nap végén Kinsale-ben éjszakáztam. A hostel jó eséllyel pályázhat akár a „legrosszabb írországi szállő” címére, a szobához pl. nem adnak kulcsot, tehát nem lehet bezárni. Kinsale viszont simán megér egy-két napot, igazán festői tengerparti kisváros. Ráadásul az időjárás is kegyeibe fogadott, kedden már hét ágra sütött a nap. Ennek örömére el is sétáltam vagy két kilométert az öböl torkolatában lévő Charles erődig, ahol az önkéntesek kedvezményt kapnak a belépti díjból, ha diáknak adják ki magukat (ezt maga a kasszakezelő sugalmazta). Ezután egy szerény ebéd elköltése következett a Spaniard pub kiülős részén napozással és Kilkenny sörrel kiegészítve – life can be fun in Ireland… Délután visszabuszoztam Cork City-be, hogy ebből is lássak valamit, és majd megalapozott véleményt mondhassak Brendan-nak egykori szűkebb hazájáról. Cork City is megér egy nagyobb sétát, még hangulatosnak is mondható, bár a városképben furcsán keverednek a látnivalók a gyárépületekkel, különösen, ha valamelyik hídról néz szét az ember. A hazaút kissé rémesre sikerült, mert útközben lerobbant a busz, Dublin előtt pedig hatalmas dugóba kerültünk, amin nem sokat segített, hogy egy részeg német utas a jó Bush elnököt kezdte dicsőíteni.

Cork után befordultam a célegyenesbe, avagy írországi tartózkodásom utolsó 3 hete következett. Ez okból listát készítettem a hátralévő időben elvégzendő fontos teendőkről. Ezeknek egyike a közeli tóban való megmerítkezés volt, ami az állandóan alacsony vízhőmérséklet miatt inkább virtus kérdése, mint a fürdőzés örömeié. Mindenesetre a napos szombat délutánt kihasználva leballagtunk Maggie-vel és Mathias-szal, majd jó öt percig pancsoltunk a kb 10 fokos vízben. "Ez is meg volt!" - mondhattuk büszkén utána.
Eközben íródott a polgárjogi küzdelem (számomra) utolsó fejezete. Májusban nem más, mint Eamon, Conn és Sorcha vetette fel az önkéntes program radikális átalakítását, ti. hogy szeptembertől minden programnál legyenek gyakornokok, a házimunka pedig töröltessék el. Ez az ötlet átment egypár módosításon, mi önkéntesek - és persze gyakornokok - pl. egy hét alatt 3 meetinget szenteltünk annak, hogy minél praktikusabb kiegészítésekkel lássuk el. Mindezek után a mindenható Mairin igazgató asszony közölte, hogy marad minden úgy, ahogy volt.
Ezt az osztatlan felháborodást kiváltó döntést követő este Monkstownba készültünk egypáran, ahol egy klubban kieli-t, vagyis ír táncokat lehet járni élő zenei kísérettel. Eleinte úgy tűnt, hogy a leittasodás is az este szerves részét fogja képezni, mert már indulás előtt alapoztunk némi Jameson whiskey-vel, és persze a táncházban is volt bár Guinness-csappal, ahogy kell. Aztán mégis kulturáltan szórakoztunk és mindnyájan becsülettel részt vettünk a táncok többségében, amiket egy szigorú külsejű hölgy tanított néhány jó ritmusérzékű öregúr segítségével. Az említett hölgy pl. simán leparancsolt a parkettről két fegyelmezetlenül swingelő ifjú turistát, akik Brendan jóslatának megfelelően hemzsegtek a klubban. Courtney-val megúsztuk a hasonló elbánást, bár az egyik forgós-pörgős páros táncnál összekoccant a homloka a vállammal - azért nem volt egy Zidane vs. Materazzi szintű jelenet... Szóval végül vicces péntek esténk volt, utólag fel is írtam a fontos utolsó teendők listájára a táncházat.
Utolsó előtti teljes hetemet egy fél napos túrával zártuk, mikor is Courtney-val és Andreas-szal elcaplattunk a Sally Gaptől a Glencree-völgy tőlünk távolabbi végébe (le lehet csekkolni egy nagyobb méretarányú Wicklow-térképen). Sajnos ekkor már semmilyen nyári jellege nem volt az időjárásnak, alighanem azért mert a hét elején naptejet vásároltam Bray-ben a Kéteurós boltban. Nem hülyeségből tettem, hanem mert kezdett leégni a nyakam. Érdekes adalék az útikönyvekhez: Írországban a nyár áprilistól júniusig tart.
Az utolsó hét már úgyszólván elröppent, csupa kellemes élménnyel. Hétfőn pl. abban a gyönyörben volt részem, hogy a management meetingen én tolmácsolhattam az önkéntescsapat csalódottságát Mairin-nak, szerda este pedig Maggie-vel nagy ölelésben összeforrva búcsúztattuk a közös konyhai munkát, mely mindkettőnknek feledhetetlen élményeket szerzett.
Szombat este újabb "barby"-ra (bár Sharon már az előző héten elhagyott minket) voltunk hivatalosak. Ezúttal maga Martin, Glencree séfje sütögetett húsokat greystones-i apartmanjának hátsó kertjében. Mire négyfős küldöttségünk leereszkedett a hegyről, már esett az eső, így a parti a nem túl nagy ház földszintjére koncentrálódott. Kellemesen telt az idő attól eltekintve, hogy Martin haverjai szemlátomást meghirdették "a szivassunk külföldieket" estét: az "Are you from Hungary? Then you must be hungry!" klasszikust már az Enniskerry Inn törzsvendégeitől is volt szerencsém hallani, az viszont számomra újdonság volt, hogy a kanadaiak (Trish) aboot-ot mondanak about helyett, ha vki pedig virginia-i (mint Courtney) akkor nyilván virgin... Egyedül Andreas berlini identitását mulasztották el kommentálni, biztos mert nem látták még elégszer Wim Wenders filmjeit.
Ezután az egyetlen nagyobb hátralévő teendő - persze a pakoláson kívül - a búcsúbuli megszervezése volt. Hétfőn már dolgoznom sem kellett, viszont meglepve tapasztaltam, hogy a pár nappal később távozó Andreas-szal egyetemben már le is került a nevünk a Glencree weboldalról. Sean ezt hallva izgatottan megnézte, ő még rajta van-e, majd viccesen közölte: " Hát Zoli... Ott van az ajtó". Aztán megölelt.

Harbour Bar

Búcsúzás, telefon: Sean, Conn, Sheila, Sorcha

Stresszelés Glencree udvarán

Galway-ben senki sem stresszel

Finito I.

Az írországi kaland június 26-ával fejeződött be. Karácsony után viszont már sajnos elmaradtak a rendszeres beszámolók, ezért igyekszem most közzétenni néhány érdekesebb eseményt az utolsó pár hónapból. Arra is fény derül, miért nem húztam ki Glencreeben aug. 10-ig, ahogy eredetileg terveztem…
Kezdjük is talán ezzel: az események láncolata talán már februárban beindult, amikor kedves barátaim tudatták velem, hogy jegyeket foglalnak a július elején Katowicében sorra kerülő Red Hot-koncertre. Ekkor úgy gondoltam, hogy ez jó alkalom lesz egy hosszabb holidayre, amely után újult erővel nyomom le a hátralévő időt, majd pedig hazatérek egy héttel 30. szülinapom előtt.
Eközben – ahogy a szórványos postokból is látszik – felváltva zajlottak a kiakasztó és a lelkesítő történések, de bizonyos emberek/ események mindig kompenzálták, amit mások elbarmoltak. Április elején viszont hirtelen besűrűsödött a stressz. Ekkor került sor az irodák költözésére, minek következtében az egész staff két helyiségbe zsúfolódott össze a nagy épületben. Előzőleg majdnem mindenki külön szobában munkálkodott, el lehet képzelni, milyen jól viselték a váltást…
Hamarosan robbant is a feszültség, bár március vége egész jól telt – egy hét alatt két válogatott focimeccsen voltunk Dublinban, majd a corrymeela-i önkéntesek vizitáltak nálunk két napig. A következő napokban viszont már látszott, hogy mindenki alig várja a húsvéti szünetet, egy-két csúnya veszekedésre is sor került. Az egyik pont Andreas és köztem zajlott a konyhai munkánk minőségéről, meg persze más egyebekről, amik már régóta a bögyünkben voltak, és vsz. ekkor képzett meg a fejemben a gondolat, hogy mi a francnak jöjjek vissza a jó kis lengyel út után…
Húsvétkor aztán a fél csapat kirajzott Írország különböző részeibe - mi többiek kirándultunk meg sushit ettünk, tehát azért megvoltunk - , majd a következő szombaton én is elindultam nyugatra, a festői Galway felé, hogy ott majd jól kirelaxálom magam két és fél napig. Ez így is történt, Galway úgy gyönyörű, ahogy van (öböl, sétálóutcák, pubok), mégis azzal az elhatározással tértem vissza a bázisra, hogy pont elég lesz június végéig maradni. Ezt azon melegében közöltem is Edel-lel, aki meglepően megértőnek bizonyult, persze nyilván azért, mert azt hoztam fel indoknak, hogy „Jó lenne majd minél előbb munkát találni otthon”. Ez persze rendben is volt, egyéb problémák pedig nincsenek is, ha nem beszélünk róluk… Azért ez egyfajta megkönnyebbülést okozott, mondtam is Courtney-nak, akivel időközben (sajnos csak barátilag) bizalmas kapcsolatba kerültünk, hogy „ A francba, nem kellene ennek ennyire örülnöm!”
Április további részében már a maratonra való készülés tartott minket izgalomban, amelyhez még jó időt is sikerült kifogni, el is kezdtünk páran korrektül lebarnulni. Eközben pár napot nálunk töltöttek a norvég Soltun "népfőiskola" diákjai, akiknek 3 fős előőrse velünk tevékenykedett februárban. Ez többek között ahhoz vezetett, hogy Conn és Sean nekiálltak krumplit sütni, én részt vettem egy workshop vezetésében, valamint szállóigévé vált a "Where's my shoe?" felkiáltás.

Hamarosan jön a Finito II. is...