A nyerő csapat: Mathias, Shane, Sean, Courtney, Michelle, Marie (fent);
Maggie, Ken, Paula és jómagam (alább).

A dicsőséges maraton története

Igen, kérem, megcsináltuk!!! És a múltkori burkolt adományozási felszólitás után most a részleteket is megosztom a kedves közönséggel.

Szóval, Seánnak támadt az az ötlete, hogy milyen jópofa lenne, ha váltóban indulnánk a belfasti maratonon, öf fős csapat(ok)ban, amennyi összejön. Mi meg persze ráharaptunk, mert mindenre készek vagyunk, hogy kiszakadhassunk a mindennapok szürkeségéből. Túl sok idő nem maradt arra, hogy atlétákká fejlesszük magunkat, mivel az ötlet március végén dobódott fel, a maraton pedig május 7-én volt esedékes. Ezért aztán ráérő időnkben sürgősen futkározni kezdtünk a környéken. Még egy jópofa viztározót is felfedeztünk a Dublin és Glencree közti prérit átszelő út mentén, ahol ideális - sik és betonozatlan - terep kinálkozott a trappolásra. Végül egészen rákattantunk a felkészülésre, előfordult 4o perces tréning és emelkedővel való harc is, ami számomra később igen hasznosnak bizonyult.

Időközben összejött két csapatra való versenyző, sőt még egy csereembert is neveztünk, ha valaki meghűlne a túlzott Guinness-fogyasztástól, vagy ilyesmi. Egymás között nagyjából elosztottuk a távokat, 3,5 mérföldtől 7-ig terjedt a választék, jómagam 5,2-t terveztem bevállalni. Az esemény előtti héten aztán változások adódtak. A verőfényes szabadtéri meetingen Sean közölte, hogy a 3,5 végig emelkedő, ezért azt az edzettebb emberek egyikének kellene futnia. Ezt a jelzőt inkább nemi alapon hárman vettük magunkra a csapatunkban, és mivel Mathias és Shane a hosszabb távokra fenték a fogukat, rám maradt a gyilkosnak beharangozott emelkedő.

Többségünk a maraton előtti napon vágott neki Belfastnak, méghozzá a Glencree Van fedélzetén, mely Edel szivességéből állt rendelkezésünkre (talán nem a szivesség a legjobb szó, ugyanis elsőre kapásból elutasitotta a felvetést. Mindegy, ő már csak ilyen).

Belfastba érkezve teára voltunk hivatalosak egy Doreen nevű hölgyhöz, aki kicsivel korábban a Women's Programme keretében járt nálunk. Doreen az Ardoyne nevű katolikus városrészben lakik, amely annak idején megkapta a magáét a brit hadseregtől és valamelyik protestáns gerillacsapattól. Az ő férjét is lelőtték, amikor polgárőrséget szerveztek maguknak, és ott maradt négy gyerekkel.

Estefelé Ballymenába vezetett az út, Seanék rezidenciájára. Itt előbb tésztaevésre, majd taktikai értekezletre került sor. Utóbbin az volt a fő téma, hogy hogyan adjuk majd át egymásnak a váltóruhát tartalmazó műanyag zacskókat. Ken, Paula és Michelle nem is várták ezt meg, mivel a futás előestéjén Belfastban akartak bulizni. Persze csak szolidan: Ken közölte, hogy mivel hét mérföldet fut, "csak" hét akármit fog inni. Bennünk fiatalokban nem volt ekkora spiritusz, inkább elfoglaltuk szállásunkat Shane lakásán, és éjfélkor nyugovóra tértünk.

Másnap aztán hétkor kelés, sorbanállás a fürdőszobánál, gyors müzlievés, majd szaladás a BBC székházhoz, ahol a többiekkel találkozunk. Itt kiderül, hogy Andreas továbbra is beteg (egyáltalán nem láttuk, amig Belfastban voltunk), ezért a másik csapatban Maggie kezd a hat mérföldes szakaszon. Maggie-t ez kissé váratlanul éri... Együtt megyünk a rajthoz (City Hall), majd Marie és én elgyalogolunk az első váltópontig, mivel mi futjuk a második szakaszt - ez a "félelmetes" hirű emelkedő. Megkeressük a számunknak megfelelő helyet, próbálunk melegiteni, én levetkezek pólóra és rövidgatyára. Meleg az nincs...

Aztán 9:40-kor berobog Shane, aki persze nem vesz észre, ezért utána kell kajabálnom. Elég hamar lenyomta a 6 mérföldjét... Akkor most én jövök. Futok meg minden, csak még mindig hideg van, közben meg előznek is. A járdán viszont emberek állnak és tapsolnak. Mire a Sinn Fein szuvenirbolthoz érünk, egészen belejövök. De hol van az a hires emelkedő? Már Ardoyne-nál járunk, meg kell hagyni, kicsit tényleg kaptatós az út időnként. Aztán jön a váltópont, 25 perc volt az egész futásom. Mathias viszont sehol, pedig neki kell átvenni a csuklószalagot. Be kell érnem Kennel, aki közli, hogy kicsit másnapos. Aztán csak jön Mathias, adom a szalagot, kapok két zacskót.

Megvárom Marie-t, majd együtt várunk a buszra, ami a célhoz (vmilyen park a város közepén) szállitja a versenyzőket. Itt elválnak útjaink, mert ő majd Paulával akarja futni az utolsó szakaszt, én viszont inkább rátalálnék a többiekre. A cél egy teniszcsarnoknál található, nagy tömeg, csapatszámok sehol, plusz hirtelen szakadni kezd az eső. Bemegyek a csarnokba, itt van vmi orientáció a zacskók felszedéséhez, de sehol egy ismerős. Pár perc tekergés után kiszúrom Maggie-t és Matthiast. Maggie boldog, hogy lefutotta a távját, Matthias is boldog emiatt, én is boldog vagyok, mert tudják, hol vannak a többiek. Miután eléll az eső, kimerészkedünk és rátalálunk a csapattársakra. A hangulat tetőfokra hág, amikor Marie és Paula befutnak, ölelés, pacsizás, Sean közli, hogy nagyon büszke mindenkire, Conn és Sorcha hasonlóképp (ők szurkolni jöttek).

Visszamegyünk Shane-hez átöltözni és fürcsizni, eszünk-iszunk egy jót egy pubban, aztán indulás vissza. Először ugyan nyugatnak tartunk Derry felé, de hamarosan korrigáljuk a tévedést, és még éjfél előtt befutunk Glencreebe. Hát igy volt.