The Most Famous Hungarian (probably) ever

Friends and readers -especially outside Hungary -, put your hand upon your heart and be honest: could you name any famous Hungarian composer/ pop star/film director/ writer/ sport(wo)man/ supermodel or even a rather useless celebrity just from the top of your head at leisure, effortlessly?

My guess is that you have trouble doing so. It's fair to say that us Hungarian didn't set the world alight in the last couple of decades. Maybe our beautiful mother tongue and names may sound a bit odd to the mainly English speaking world and this gets in the way, but then the Czech - Eva Herzigova, Dominik Hasek, Jiri Menzel - seem to prosper seamlessly in the face of the same drawback.

Considering all this we can be utterly thankful to the gentleman pictured below, who seems to be pretty well-known all over the world even fifty years after his prime. Actually, he is the one Hungarian person the most likely to be heard about wherever you go from the Easter Islands to let's say, Ballycastle, Northern Ireland, and I made sure of the latter one personally not too long ago.

So, Ferenc Puskás (1927-2006, pronounce it "Pushkaash" please) was "a Hungarian footballer and manager and is regarded as one of the greatest footballers of all time. He scored a remarkable 84 goals in 85 international matches for Hungary and and 514 goals in 529 matches in the Hungarian and Spanish leagues. He is regarded by some as the best shooter in football history."

Thank you, Wikipedia for the contribution. In my own words, he was the captain and arguably best player of Hungary's Golden Team in the 1950s, which appallingly lost the World Cup Final in 1954 to West Germany after a 4 year long undefeated spell. Some consider this as a catalyst in the breakout of the 1956 Revolution as "Hungarians don't mind dictatorship, but they really hate losing a football match" as someone pointed out rather ironically.
Anyway, Puskás left Hungary after the Revolution and he ended up playing for the legendary team of Real Madrid, winning a couple of Champions League, Spanish League and Best Spanish Goalscorer titles during the eight years he spent with the trophy team of Franco's dictatorship (just for the sake of objectivity).
It wasn't until 1990, the fall the communism/ soft dictatorship/ whatever that he could permanently return to Hungary. However, he had the chance to come back for a nostalgia game in 1981, and according to the reports he properly charmed everyone by performing his magic tricks once again despite being a bit overweight (see 2nd picture). He also enjoyed a folk hero status already in the 1950s, many anecdotes circulated about his uneducated but sharp mind and the jokes he played on his teammates, customs officers and even on politicians occassionally. His nickname was Öcsi (little brother, kid), which was modified to Öcsi bácsi (Uncle Kid) as he got older.

Now for the personal link and testimonies of his lasting fame. A sad thing comes to my mind at first as I found out about his death in Ireland while having a cup of tea in a pub after doing a chilly cliff walk on the lovely peninsula of Howth near Dublin. One of the news channels was on the TV, you can probably guess the rest...

On a happier note the first personal testimony happened in Ballycastle a few weeks ago. We went to O'Connor's pub with Teresa and Kirsty. It was a balmy evening by Irish standards, so we sat down outside on the terrace and soon started a conversation with a jolly middle-aged fellow, who seemed slightly drunk already at 7 pm. When he found out that I was Hungarian, he firmly declared that Puskás was the best footballer who ever lived. I felt appropriate to say that George Best wasn't too bad either or so I heard. The funny part came when he revealed himself as ah Irish natonalist and a fan of Glasgow Rangers. That's an unlikely combination.

I ran into the other testimony about a week later back in Budapest. One of my recent favourite bands, Manic Street
Preachers played a gig at our local but pretty big Sziget Festival. Towards the middle of the concert bass player Nicky Wire stepped up to announce that his dad had seen Puskás playing and also considered him to be the ultimate footballer. Then they dedicated the next song, called Faster to our national icon.

So here is to you, Öcsi bácsi. Thank you for keeping Hungary on the world map even from the afterlife!

Impressions on the Glencree Reunion

It was really that much fun.

I wasn’t totally sure what to expect when we were climbing uphill to Glencree in Conn’s BMW and listened to the great man from Belfast freaking out with anxiety.

The mood of our journey with him and Mira ever intensified in the course of leaving County Antrim, crossing the border - after stocking up with alcohol in Newry - and getting closer to the mountain. The conversation in the car turned from professional matters and the discussion of our sex life – or the lack of it – to wild and potentially destructive action plans for the weekend. Clearly, there was some stress involved in returning to that valley. I also had my own hopes and fears about the reunion – you know, will we connect reasonably well, will the people I am so happy to see be happy to see me, etc – but kept them to myself as it seemed pointless to throw them against all that road rage.

Finally we settled for a grand arrival scene with beers in our hands, which seemed to do the trick of impressing the people already on site. From then it was all hugs, smiles from ear to ear and more hugs as people kept on arriving.

Then we entered the Canada Room for the formal reception with plenty of various bottles on the table.

(Social drinking is a vital element of Glencree. Maybe it’s time the place gets renamed as Glencree Centre For Booze and Reconciliation?)

I’ll spare you the whole agenda of the long weekend, mainly for the sake of the forty or so current and one time volunteers and staff members who were there.

What I do need to share are some of the many highlights of these three days:

The first night, people joyfully connecting and reconnecting and Eamon announcing at 2 amish that he is leading a prayer instead of a session the next morning.

Simply sitting down with a cup of coffee at the backyard of the Wicklow Wing outside the Vols Kitchen.

Socks fight on Sunday evening in the Canada Room, Shane tearing Elena’s in two while mine resisted even the fiercest removal attempts.

Lighting candles and sharing stories to remember Brendan, a time of real reflection followed by an epic bonfire party in the Peace Garden. My third attempt of going to bed succeeded around 4 am.

The sessions were probably not constant highlights as a few of us got occasional déjà vus of the old community meetings. However, John’s answer to my question if he intended to attend the one before dinner on Monday was simply priceless: ‘Hell, no! I’d rather kneecap myself!’ And off he went to gather wood for the above mentioned bonfire.

Then on Tuesday people begin to leave, some of us go for the obligatory swim in the lake (as cold as ever…brrrr… but had to be done). Staying a bit longer has the definite drawback of seeing other people go. Still, a few minutes of true peace when we were in the German cemetery and at the stream with Kim, Megan and Courtney.

Finally it’s goodbye for me too… Quite happy to go home after the nearly three month long stint at Corrymeela, but a few days later, having looked at about 200 photos on Facebook, the separation anxiety kicks in.

It was really that much fun. Each of us are still part of Glencree and we will come back here again.

Love,

Zoli

My Comic Book Revival

Probably everyone is into reading comics in their childhood. Then in the course of growing up the love of comics is often undeservingly forgotten. At the same time some people never give up this passion and some are drawn back to it at some stage of their adulthood.

I was a kid in the eighties and there was a good variety of comics to read that time in Hungary. Then as free capitalism was unleashed in 1990, most of the good old magazines (such as Kockás and Alfa) disappeared and the new ones could not provide the same charm.
On the creative side, I spent a lot of time with drawing as a kid but never bothered to take professional art classes . I got as far as making a short comic version of a Twin Peaks episode in Garfield style and a four page story about U2 in search of the Angel of Harlem (this was a Christmas present for a friend). Those were the end of my comic art initiatives for a long while.

For me the real rediscovery of comics came about a year and a half ago when I got hold of a very long and totally grabbing comic book in Ireland (on the misty mountain, I should point out). It is called Bone, written and drawn by Jeff Smith. In a nutshell the 1200 or so pages contain a fantasy story of a fight between good and evil in which three fellas from a place called Boneville are caught up. This is the sort of book which makes you laugh out loud at certain parts whereas it moves you or even sends shivers down your spine at others.

Here are some images from this story :
Nicely done, huh? Actually, the coloured version is a recent development as the comics was originally made in black and white, but the colouring adds an awful lot to the visual enjoyment.

After coming back to Hungary I realized that a comic book revival had been started in here in terms of publishing works from the world's leading artists (e.g. Frank Miller, Alan Moore) and our native professionals as well as organizing events and creating outlets for aspiring new talent. All in all, it looks like a comic book community clearly made itself visible here at last.


Leafing through the collected adventures of the Bone cousins also made me feel like trying my hand at comics once again. It has been a really sluggish kind of process - I had a basic story idea right away and made some sketches but anything more failed to materialize. Then last year at the yearly Hungarian Comic Book Festival I came across the advertisement of an art school for a short summer course on the bases of this fine art.
Somehow the summer course turned into 6 Saturday morning sessions starting in November but it was well worth waiting. We were introduced to both practical and theoretical ideas as well as the working process of comics, which is rather labourous as you need to produce a proper draft or storyboard before you start the actual drawing. During one of the classes our instructor told us to make a storyboard of the tale of Little Red Riding Hood in any way we wish to interpret it. Below is the final, coloured version of my interpretation, made with some of the professional advice in mind.

Hungarian speakers clearly have an advantage in reading the text, but I would be interested if anybody else has a guess on what is going on here: So, thanks to the course I have proudly completed my first "adult and seriously intended" comic story. I currently resumed working on the previous project intending to create about 8 pages at first. The date of its completion is yet unknown, but I plan to post it here provided that I'll be satisfied with the looks of it.
For people interested in the medium and theory of comics I can recommend reading Understanding Comics by Scott McCloud or checking out his web site at www.scottmccloud.com.

In closing I would be glad to hear about the role of comics in your lives, if there is one that made a significant impression on you and of course what your favourite ones were/are.

Bluegrass is good for you!

Just like Guinness, in fact (hence the title). And there is another - admittedly far-fetched - connection between them, as I first ever heard (of) bluegrass on a windy mountain in Ireland.

For the sake of those people who - like me until not long ago - have no clue what bluegrass is, I can offer a matter-of-fact definition from Wikipedia (you might do well to ask an American person too. It seems to be madly popular in certain parts of the U.S.).
Definition: bluegrass is a sub-genre of country music. It has its own roots in Irish (o' course), Scottish and English traditional music. Unlike mainstream country music, it relies mostly on acoustic stringed instruments such as mandolin, acoustic guitar, banjo, fiddle and upright bass, with or without vocals.

Now comes the personal part. Upon leaving Ireland last summer I got a music compilation CD from a special friend I had there. When I inquired about the content, she said it has some bluegrass on it as well as stuff from such diverse artists as Björk, Cat Stevens, Citizen Cope and The Flaming Lips (who are also great, by the way). After I asked for clarification on bluegrass she said something similar to what I mentioned above.

At first I listened to the CD quite often, partly for the illusion of still being close to the one who gave it to me (stupid idea, I know), and I really liked most of it. After some research I found out that what mostly qualifies as bluegrass on her CD are the songs by Old Crow Medicine Show, who are part of a recent bluegrass revival, although their music has been called by other names too.

Then came a big break ... until I had a song in my head a month or two ago. It went like "Rock me, rock me like a..." something. Couldn't recall the title, where I heard it or anything else and it didn't help a lot to google this "rock me, rock me like a" - except for finding a cheesy pop song on YouTube.

Quite accidentally (or maybe not?) this week an acquaintance - American guy living in Belfast after spending six years and getting married in Hungary - shared the following song on Facebook.

The band's name looked definitely familiar. I clicked to play the video and almost fell off my chair. The song I had in my head! I 'm quite certain I heard it on that mountain in Ireland with someone nearby. And what a stunning song it is. It kinda helps me through this week, I think. The video is clearly not for feminists, though.

And here's another Old Crow Med Show song which I knew from the CD Courtney gave me. I noticed at once that the harmonica kicks ass in it.




The video was made in New Orleans and it serves to raise awareness that the destruction caused by the hurricane is still there and it will not go away by itself.

All in all, these songs are great - whether they are bluegrass or not - and anyone who stumbles upon my blog, hope you'll enjoy them! :o)

Glencree virágai

sok jó ital kis helyen is elfér

Finito III.

Mert a dolgokat egyszer le kell zárni...


(Úgyis tudom, hogy mindenki a körmét rágta, amiért elmaradt a Finito II befejezése annak idején. No meg, hogy mi lehet az a sejtelmes vázlat a szöveg végiben..)
Tehát megtartottuk a búcsúestét, Andreas kívánságára a Harbour Barban, amely Bray összes pubja közül leginkább emlékeztet a pesti romkocsmákra. Diszkrét iszogatás és vidám csevely volt jellemző, immáron csak annyit tudok felidézni, hogy elszívtam Courtney egy sodort cigijét, ő pedig Sean jelenlétében - aki azelőtt középiskolai tanár volt- nem mert rágyújtani a pub előtt. Ja, azóta kiderült, hogy a Vbeachi meg a berlini akkor már kvázi mintegy.. de ez más téma.
Glencree-be visszatérve befejeztem a jó ideje forgatott ötkilós képregény (Bone) olvasását, majd hajnaltájt nyugovóra tértem. Másnap reggel azt konstatáltam, hogy az előző este velünk iszogató ausztrál tévések repesve várják Mairin igazgatóasszonyt, aki ki tudja, hol késlekedik. Gyors telefon mint utolsó produktív glencree-i cselekedet. Előzőleg találtam az ajtómon egy cetlit Sebastiantól, miszerint nem vinne-e ki más a reptérre, mivel ő szabadnapos. Ciki, mért őt kértem meg... Aztán mégis kivitt, cuki pofa a maga tüchtig német módján. Randi Courtneyval a könyvtárban nagy hallgatások közepette, majd a kávézó teraszán nézzük, jön-e Brendan, aki már két napja nem járt nálunk, emígyen nem tudtam elköszönni tőle.
Vészesen közeleg a nagy pillanat. Háromnegyed tíz körül kell távoznunk, mivel Courtneynak tízkor meetingje van Enniskerryben, így ő is velünk tart. A staff viszont még nem jött ki a facilitated sessionről, melynek kissé leegyszerűsítve az a célja, hogy őszinték merjenek lenni Mairinhoz. Sebaj, már mindenkitől elköszöntem vagy kétszer, és hajjak meg, ha megcsókolom Edelt in public...
Az önkénteskollégák viszont összegyűlnek az udvaron. Nem semmi tíz hónapot húztunk le együtt: megannyi mosogatás, polgárjogi harc, béketanulmányok meg jó sok pint Guinness és Bulmers. Mathias átad egy CD-t rólam is készült fényképekkel, Lawrence meg egyenesen nekem adja a DELL-es műanyag karkötőjét. Menthetetlenül érzelmes pillanatok. Na, mennyünk már!
Glencree alatt két kanyarral Courtney szól, hogy Normil megkérte, köszönjön el a nevében (februárban kicsit összebalhéztunk, azóta nem beszélt velem). Kemény arc az egykori szobatárs, az biztos. Enniskerryben kirakjuk a leányzót, gyors ölelés még utoljára. Két km-mel odébb tankolni kell, Seby megy fizetni, én meg kicsit úgy érzem, mintha szakadnék széjjel.
Alig érünk a sztrádához, megcsörren a mobilom. Brendan kérdi, mikor távozom. Mondom, hogy már megtörtént, erre csalódott ősi kelta kiáltást hallat. No worries, visszajövök majd még.
Kisvártatva újra csörög, alighanem szünet van a staff meetingen. És tényleg. Seán azt mondja: Zoli, nem is tudtunk elköszönni! (kettőnél többször :)- majd adja Conn-nak: Hey man, we missed you leaving, keep in touch, good luck with everything. Sheila és Sorcha is hasonlóan kedves dolgokat mondanak.
Hát ezért volt jó velük. És ezért hiányzik néha most is Glencree, mindent egybevéve.

Courtney egy kis kínaival jelent meg a búcsúpartin
Hát ez volna Kinsale...

Finito II.

Május további része kissé eseménytelenül telt a maraton izgalmaihoz képest. Emiatt maradt emlékeztes egy szombat délutáni barbecue (Sharon szerint "barby", mert az ausztrálok imádnak rövidíteni: így lett náluk pl. "Cab Savy" a Caubernet Sauvignonból), amikor a társalgónk hátsó ajtajában grilleztünk. Az estét Shankillben folytattuk egy bárban, ahol spontán table dance-re került sor asztalunkon egy ismeretlen hölgy előadásában. Ezt Julian, Mathias látogatóban lévő barátja úgy kommentálta, hogy: "Hmm... You know your body very well". Megemlítendő még, hogy a jobb/melegebb idő beálltával vasárnap esténként tábortüzeket raktunk a Peace Gardenben. Ilyenkor általában jó hangulatú összejövetelek kerekedtek némi sör/bor fogyasztással és szivarozással egybekötve. Hát, ennyit májusról.

Június egy pocsék, esős hétvégével indult, amit utolsó itteni vakációm követett a kies Cork megyébe. A hétfői, főleg utazással töltött nap végén Kinsale-ben éjszakáztam. A hostel jó eséllyel pályázhat akár a „legrosszabb írországi szállő” címére, a szobához pl. nem adnak kulcsot, tehát nem lehet bezárni. Kinsale viszont simán megér egy-két napot, igazán festői tengerparti kisváros. Ráadásul az időjárás is kegyeibe fogadott, kedden már hét ágra sütött a nap. Ennek örömére el is sétáltam vagy két kilométert az öböl torkolatában lévő Charles erődig, ahol az önkéntesek kedvezményt kapnak a belépti díjból, ha diáknak adják ki magukat (ezt maga a kasszakezelő sugalmazta). Ezután egy szerény ebéd elköltése következett a Spaniard pub kiülős részén napozással és Kilkenny sörrel kiegészítve – life can be fun in Ireland… Délután visszabuszoztam Cork City-be, hogy ebből is lássak valamit, és majd megalapozott véleményt mondhassak Brendan-nak egykori szűkebb hazájáról. Cork City is megér egy nagyobb sétát, még hangulatosnak is mondható, bár a városképben furcsán keverednek a látnivalók a gyárépületekkel, különösen, ha valamelyik hídról néz szét az ember. A hazaút kissé rémesre sikerült, mert útközben lerobbant a busz, Dublin előtt pedig hatalmas dugóba kerültünk, amin nem sokat segített, hogy egy részeg német utas a jó Bush elnököt kezdte dicsőíteni.

Cork után befordultam a célegyenesbe, avagy írországi tartózkodásom utolsó 3 hete következett. Ez okból listát készítettem a hátralévő időben elvégzendő fontos teendőkről. Ezeknek egyike a közeli tóban való megmerítkezés volt, ami az állandóan alacsony vízhőmérséklet miatt inkább virtus kérdése, mint a fürdőzés örömeié. Mindenesetre a napos szombat délutánt kihasználva leballagtunk Maggie-vel és Mathias-szal, majd jó öt percig pancsoltunk a kb 10 fokos vízben. "Ez is meg volt!" - mondhattuk büszkén utána.
Eközben íródott a polgárjogi küzdelem (számomra) utolsó fejezete. Májusban nem más, mint Eamon, Conn és Sorcha vetette fel az önkéntes program radikális átalakítását, ti. hogy szeptembertől minden programnál legyenek gyakornokok, a házimunka pedig töröltessék el. Ez az ötlet átment egypár módosításon, mi önkéntesek - és persze gyakornokok - pl. egy hét alatt 3 meetinget szenteltünk annak, hogy minél praktikusabb kiegészítésekkel lássuk el. Mindezek után a mindenható Mairin igazgató asszony közölte, hogy marad minden úgy, ahogy volt.
Ezt az osztatlan felháborodást kiváltó döntést követő este Monkstownba készültünk egypáran, ahol egy klubban kieli-t, vagyis ír táncokat lehet járni élő zenei kísérettel. Eleinte úgy tűnt, hogy a leittasodás is az este szerves részét fogja képezni, mert már indulás előtt alapoztunk némi Jameson whiskey-vel, és persze a táncházban is volt bár Guinness-csappal, ahogy kell. Aztán mégis kulturáltan szórakoztunk és mindnyájan becsülettel részt vettünk a táncok többségében, amiket egy szigorú külsejű hölgy tanított néhány jó ritmusérzékű öregúr segítségével. Az említett hölgy pl. simán leparancsolt a parkettről két fegyelmezetlenül swingelő ifjú turistát, akik Brendan jóslatának megfelelően hemzsegtek a klubban. Courtney-val megúsztuk a hasonló elbánást, bár az egyik forgós-pörgős páros táncnál összekoccant a homloka a vállammal - azért nem volt egy Zidane vs. Materazzi szintű jelenet... Szóval végül vicces péntek esténk volt, utólag fel is írtam a fontos utolsó teendők listájára a táncházat.
Utolsó előtti teljes hetemet egy fél napos túrával zártuk, mikor is Courtney-val és Andreas-szal elcaplattunk a Sally Gaptől a Glencree-völgy tőlünk távolabbi végébe (le lehet csekkolni egy nagyobb méretarányú Wicklow-térképen). Sajnos ekkor már semmilyen nyári jellege nem volt az időjárásnak, alighanem azért mert a hét elején naptejet vásároltam Bray-ben a Kéteurós boltban. Nem hülyeségből tettem, hanem mert kezdett leégni a nyakam. Érdekes adalék az útikönyvekhez: Írországban a nyár áprilistól júniusig tart.
Az utolsó hét már úgyszólván elröppent, csupa kellemes élménnyel. Hétfőn pl. abban a gyönyörben volt részem, hogy a management meetingen én tolmácsolhattam az önkéntescsapat csalódottságát Mairin-nak, szerda este pedig Maggie-vel nagy ölelésben összeforrva búcsúztattuk a közös konyhai munkát, mely mindkettőnknek feledhetetlen élményeket szerzett.
Szombat este újabb "barby"-ra (bár Sharon már az előző héten elhagyott minket) voltunk hivatalosak. Ezúttal maga Martin, Glencree séfje sütögetett húsokat greystones-i apartmanjának hátsó kertjében. Mire négyfős küldöttségünk leereszkedett a hegyről, már esett az eső, így a parti a nem túl nagy ház földszintjére koncentrálódott. Kellemesen telt az idő attól eltekintve, hogy Martin haverjai szemlátomást meghirdették "a szivassunk külföldieket" estét: az "Are you from Hungary? Then you must be hungry!" klasszikust már az Enniskerry Inn törzsvendégeitől is volt szerencsém hallani, az viszont számomra újdonság volt, hogy a kanadaiak (Trish) aboot-ot mondanak about helyett, ha vki pedig virginia-i (mint Courtney) akkor nyilván virgin... Egyedül Andreas berlini identitását mulasztották el kommentálni, biztos mert nem látták még elégszer Wim Wenders filmjeit.
Ezután az egyetlen nagyobb hátralévő teendő - persze a pakoláson kívül - a búcsúbuli megszervezése volt. Hétfőn már dolgoznom sem kellett, viszont meglepve tapasztaltam, hogy a pár nappal később távozó Andreas-szal egyetemben már le is került a nevünk a Glencree weboldalról. Sean ezt hallva izgatottan megnézte, ő még rajta van-e, majd viccesen közölte: " Hát Zoli... Ott van az ajtó". Aztán megölelt.

Harbour Bar

Búcsúzás, telefon: Sean, Conn, Sheila, Sorcha

Stresszelés Glencree udvarán

Galway-ben senki sem stresszel

Finito I.

Az írországi kaland június 26-ával fejeződött be. Karácsony után viszont már sajnos elmaradtak a rendszeres beszámolók, ezért igyekszem most közzétenni néhány érdekesebb eseményt az utolsó pár hónapból. Arra is fény derül, miért nem húztam ki Glencreeben aug. 10-ig, ahogy eredetileg terveztem…
Kezdjük is talán ezzel: az események láncolata talán már februárban beindult, amikor kedves barátaim tudatták velem, hogy jegyeket foglalnak a július elején Katowicében sorra kerülő Red Hot-koncertre. Ekkor úgy gondoltam, hogy ez jó alkalom lesz egy hosszabb holidayre, amely után újult erővel nyomom le a hátralévő időt, majd pedig hazatérek egy héttel 30. szülinapom előtt.
Eközben – ahogy a szórványos postokból is látszik – felváltva zajlottak a kiakasztó és a lelkesítő történések, de bizonyos emberek/ események mindig kompenzálták, amit mások elbarmoltak. Április elején viszont hirtelen besűrűsödött a stressz. Ekkor került sor az irodák költözésére, minek következtében az egész staff két helyiségbe zsúfolódott össze a nagy épületben. Előzőleg majdnem mindenki külön szobában munkálkodott, el lehet képzelni, milyen jól viselték a váltást…
Hamarosan robbant is a feszültség, bár március vége egész jól telt – egy hét alatt két válogatott focimeccsen voltunk Dublinban, majd a corrymeela-i önkéntesek vizitáltak nálunk két napig. A következő napokban viszont már látszott, hogy mindenki alig várja a húsvéti szünetet, egy-két csúnya veszekedésre is sor került. Az egyik pont Andreas és köztem zajlott a konyhai munkánk minőségéről, meg persze más egyebekről, amik már régóta a bögyünkben voltak, és vsz. ekkor képzett meg a fejemben a gondolat, hogy mi a francnak jöjjek vissza a jó kis lengyel út után…
Húsvétkor aztán a fél csapat kirajzott Írország különböző részeibe - mi többiek kirándultunk meg sushit ettünk, tehát azért megvoltunk - , majd a következő szombaton én is elindultam nyugatra, a festői Galway felé, hogy ott majd jól kirelaxálom magam két és fél napig. Ez így is történt, Galway úgy gyönyörű, ahogy van (öböl, sétálóutcák, pubok), mégis azzal az elhatározással tértem vissza a bázisra, hogy pont elég lesz június végéig maradni. Ezt azon melegében közöltem is Edel-lel, aki meglepően megértőnek bizonyult, persze nyilván azért, mert azt hoztam fel indoknak, hogy „Jó lenne majd minél előbb munkát találni otthon”. Ez persze rendben is volt, egyéb problémák pedig nincsenek is, ha nem beszélünk róluk… Azért ez egyfajta megkönnyebbülést okozott, mondtam is Courtney-nak, akivel időközben (sajnos csak barátilag) bizalmas kapcsolatba kerültünk, hogy „ A francba, nem kellene ennek ennyire örülnöm!”
Április további részében már a maratonra való készülés tartott minket izgalomban, amelyhez még jó időt is sikerült kifogni, el is kezdtünk páran korrektül lebarnulni. Eközben pár napot nálunk töltöttek a norvég Soltun "népfőiskola" diákjai, akiknek 3 fős előőrse velünk tevékenykedett februárban. Ez többek között ahhoz vezetett, hogy Conn és Sean nekiálltak krumplit sütni, én részt vettem egy workshop vezetésében, valamint szállóigévé vált a "Where's my shoe?" felkiáltás.

Hamarosan jön a Finito II. is...