egysaltamontes

2009-08-27T22:35:00.015+01:00

The Most Famous Hungarian (probably) ever

Friends and readers -especially outside Hungary -, put your hand upon your heart and be honest: could you name any famous Hungarian composer/ pop star/film director/ writer/ sport(wo)man/ supermodel or even a rather useless celebrity just from the top of your head at leisure, effortlessly?

My guess is that you have trouble doing so. It's fair to say that us Hungarian didn't set the world alight in the last couple of decades. Maybe our beautiful mother tongue and names may sound a bit odd to the mainly English speaking world and this gets in the way, but then the Czech - Eva Herzigova, Dominik Hasek, Jiri Menzel - seem to prosper seamlessly in the face of the same drawback.

Considering all this we can be utterly thankful to the gentleman pictured below, who seems to be pretty well-known all over the world even fifty years after his prime. Actually, he is the one Hungarian person the most likely to be heard about wherever you go from the Easter Islands to let's say, Ballycastle, Northern Ireland, and I made sure of the latter one personally not too long ago.

So, Ferenc Puskás (1927-2006, pronounce it "Pushkaash" please) was "a Hungarian footballer and manager and is regarded as one of the greatest footballers of all time. He scored a remarkable 84 goals in 85 international matches for Hungary and and 514 goals in 529 matches in the Hungarian and Spanish leagues. He is regarded by some as the best shooter in football history."

Thank you, Wikipedia for the contribution. In my own words, he was the captain and arguably best player of Hungary's Golden Team in the 1950s, which appallingly lost the World Cup Final in 1954 to West Germany after a 4 year long undefeated spell. Some consider this as a catalyst in the breakout of the 1956 Revolution as "Hungarians don't mind dictatorship, but they really hate losing a football match" as someone pointed out rather ironically.
Anyway, Puskás left Hungary after the Revolution and he ended up playing for the legendary team of Real Madrid, winning a couple of Champions League, Spanish League and Best Spanish Goalscorer titles during the eight years he spent with the trophy team of Franco's dictatorship (just for the sake of objectivity).
It wasn't until 1990, the fall the communism/ soft dictatorship/ whatever that he could permanently return to Hungary. However, he had the chance to come back for a nostalgia game in 1981, and according to the reports he properly charmed everyone by performing his magic tricks once again despite being a bit overweight (see 2nd picture). He also enjoyed a folk hero status already in the 1950s, many anecdotes circulated about his uneducated but sharp mind and the jokes he played on his teammates, customs officers and even on politicians occassionally. His nickname was Öcsi (little brother, kid), which was modified to Öcsi bácsi (Uncle Kid) as he got older.

Now for the personal link and testimonies of his lasting fame. A sad thing comes to my mind at first as I found out about his death in Ireland while having a cup of tea in a pub after doing a chilly cliff walk on the lovely peninsula of Howth near Dublin. One of the news channels was on the TV, you can probably guess the rest...

On a happier note the first personal testimony happened in Ballycastle a few weeks ago. We went to O'Connor's pub with Teresa and Kirsty. It was a balmy evening by Irish standards, so we sat down outside on the terrace and soon started a conversation with a jolly middle-aged fellow, who seemed slightly drunk already at 7 pm. When he found out that I was Hungarian, he firmly declared that Puskás was the best footballer who ever lived. I felt appropriate to say that George Best wasn't too bad either or so I heard. The funny part came when he revealed himself as ah Irish natonalist and a fan of Glasgow Rangers. That's an unlikely combination.

I ran into the other testimony about a week later back in Budapest. One of my recent favourite bands, Manic Street
Preachers played a gig at our local but pretty big Sziget Festival. Towards the middle of the concert bass player Nicky Wire stepped up to announce that his dad had seen Puskás playing and also considered him to be the ultimate footballer. Then they dedicated the next song, called Faster to our national icon.

So here is to you, Öcsi bácsi. Thank you for keeping Hungary on the world map even from the afterlife!

2009-08-20T18:47:00.020+01:00

Impressions on the Glencree Reunion

It was really that much fun.

I wasn’t totally sure what to expect when we were climbing uphill to Glencree in Conn’s BMW and listened to the great man from Belfast freaking out with anxiety.

The mood of our journey with him and Mira ever intensified in the course of leaving County Antrim, crossing the border - after stocking up with alcohol in Newry - and getting closer to the mountain. The conversation in the car turned from professional matters and the discussion of our sex life – or the lack of it – to wild and potentially destructive action plans for the weekend. Clearly, there was some stress involved in returning to that valley. I also had my own hopes and fears about the reunion – you know, will we connect reasonably well, will the people I am so happy to see be happy to see me, etc – but kept them to myself as it seemed pointless to throw them against all that road rage.

Finally we settled for a grand arrival scene with beers in our hands, which seemed to do the trick of impressing the people already on site. From then it was all hugs, smiles from ear to ear and more hugs as people kept on arriving.

Then we entered the Canada Room for the formal reception with plenty of various bottles on the table.

(Social drinking is a vital element of Glencree. Maybe it’s time the place gets renamed as Glencree Centre For Booze and Reconciliation?)

I’ll spare you the whole agenda of the long weekend, mainly for the sake of the forty or so current and one time volunteers and staff members who were there.

What I do need to share are some of the many highlights of these three days:

The first night, people joyfully connecting and reconnecting and Eamon announcing at 2 amish that he is leading a prayer instead of a session the next morning.

Simply sitting down with a cup of coffee at the backyard of the Wicklow Wing outside the Vols Kitchen.

Socks fight on Sunday evening in the Canada Room, Shane tearing Elena’s in two while mine resisted even the fiercest removal attempts.

Lighting candles and sharing stories to remember Brendan, a time of real reflection followed by an epic bonfire party in the Peace Garden. My third attempt of going to bed succeeded around 4 am.

The sessions were probably not constant highlights as a few of us got occasional déjà vus of the old community meetings. However, John’s answer to my question if he intended to attend the one before dinner on Monday was simply priceless: ‘Hell, no! I’d rather kneecap myself!’ And off he went to gather wood for the above mentioned bonfire.

Then on Tuesday people begin to leave, some of us go for the obligatory swim in the lake (as cold as ever…brrrr… but had to be done). Staying a bit longer has the definite drawback of seeing other people go. Still, a few minutes of true peace when we were in the German cemetery and at the stream with Kim, Megan and Courtney.

Finally it’s goodbye for me too… Quite happy to go home after the nearly three month long stint at Corrymeela, but a few days later, having looked at about 200 photos on Facebook, the separation anxiety kicks in.

It was really that much fun. Each of us are still part of Glencree and we will come back here again.

Love,

Zoli

2009-01-24T18:52:00.026Z

My Comic Book Revival

Probably everyone is into reading comics in their childhood. Then in the course of growing up the love of comics is often undeservingly forgotten. At the same time some people never give up this passion and some are drawn back to it at some stage of their adulthood.

I was a kid in the eighties and there was a good variety of comics to read that time in Hungary. Then as free capitalism was unleashed in 1990, most of the good old magazines (such as Kockás and Alfa) disappeared and the new ones could not provide the same charm.
On the creative side, I spent a lot of time with drawing as a kid but never bothered to take professional art classes . I got as far as making a short comic version of a Twin Peaks episode in Garfield style and a four page story about U2 in search of the Angel of Harlem (this was a Christmas present for a friend). Those were the end of my comic art initiatives for a long while.

For me the real rediscovery of comics came about a year and a half ago when I got hold of a very long and totally grabbing comic book in Ireland (on the misty mountain, I should point out). It is called Bone, written and drawn by Jeff Smith. In a nutshell the 1200 or so pages contain a fantasy story of a fight between good and evil in which three fellas from a place called Boneville are caught up. This is the sort of book which makes you laugh out loud at certain parts whereas it moves you or even sends shivers down your spine at others.

Here are some images from this story :
Nicely done, huh? Actually, the coloured version is a recent development as the comics was originally made in black and white, but the colouring adds an awful lot to the visual enjoyment.

After coming back to Hungary I realized that a comic book revival had been started in here in terms of publishing works from the world's leading artists (e.g. Frank Miller, Alan Moore) and our native professionals as well as organizing events and creating outlets for aspiring new talent. All in all, it looks like a comic book community clearly made itself visible here at last.

Leafing through the collected adventures of the Bone cousins also made me feel like trying my hand at comics once again. It has been a really sluggish kind of process - I had a basic story idea right away and made some sketches but anything more failed to materialize. Then last year at the yearly Hungarian Comic Book Festival I came across the advertisement of an art school for a short summer course on the bases of this fine art.
Somehow the summer course turned into 6 Saturday morning sessions starting in November but it was well worth waiting. We were introduced to both practical and theoretical ideas as well as the working process of comics, which is rather labourous as you need to produce a proper draft or storyboard before you start the actual drawing. During one of the classes our instructor told us to make a storyboard of the tale of Little Red Riding Hood in any way we wish to interpret it. Below is the final, coloured version of my interpretation, made with some of the professional advice in mind.

Hungarian speakers clearly have an advantage in reading the text, but I would be interested if anybody else has a guess on what is going on here: So, thanks to the course I have proudly completed my first "adult and seriously intended" comic story. I currently resumed working on the previous project intending to create about 8 pages at first. The date of its completion is yet unknown, but I plan to post it here provided that I'll be satisfied with the looks of it.
For people interested in the medium and theory of comics I can recommend reading Understanding Comics by Scott McCloud or checking out his web site at www.scottmccloud.com.

In closing I would be glad to hear about the role of comics in your lives, if there is one that made a significant impression on you and of course what your favourite ones were/are.

2008-11-19T08:34:00.013Z

Bluegrass is good for you!

Just like Guinness, in fact (hence the title). And there is another - admittedly far-fetched - connection between them, as I first ever heard (of) bluegrass on a windy mountain in Ireland.

For the sake of those people who - like me until not long ago - have no clue what bluegrass is, I can offer a matter-of-fact definition from Wikipedia (you might do well to ask an American person too. It seems to be madly popular in certain parts of the U.S.).
Definition: bluegrass is a sub-genre of country music. It has its own roots in Irish (o' course), Scottish and English traditional music. Unlike mainstream country music, it relies mostly on acoustic stringed instruments such as mandolin, acoustic guitar, banjo, fiddle and upright bass, with or without vocals.

Now comes the personal part. Upon leaving Ireland last summer I got a music compilation CD from a special friend I had there. When I inquired about the content, she said it has some bluegrass on it as well as stuff from such diverse artists as Björk, Cat Stevens, Citizen Cope and The Flaming Lips (who are also great, by the way). After I asked for clarification on bluegrass she said something similar to what I mentioned above.

At first I listened to the CD quite often, partly for the illusion of still being close to the one who gave it to me (stupid idea, I know), and I really liked most of it. After some research I found out that what mostly qualifies as bluegrass on her CD are the songs by Old Crow Medicine Show, who are part of a recent bluegrass revival, although their music has been called by other names too.

Then came a big break ... until I had a song in my head a month or two ago. It went like "Rock me, rock me like a..." something. Couldn't recall the title, where I heard it or anything else and it didn't help a lot to google this "rock me, rock me like a" - except for finding a cheesy pop song on YouTube.

Quite accidentally (or maybe not?) this week an acquaintance - American guy living in Belfast after spending six years and getting married in Hungary - shared the following song on Facebook.

The band's name looked definitely familiar. I clicked to play the video and almost fell off my chair. The song I had in my head! I 'm quite certain I heard it on that mountain in Ireland with someone nearby. And what a stunning song it is. It kinda helps me through this week, I think. The video is clearly not for feminists, though.

And here's another Old Crow Med Show song which I knew from the CD Courtney gave me. I noticed at once that the harmonica kicks ass in it.

The video was made in New Orleans and it serves to raise awareness that the destruction caused by the hurricane is still there and it will not go away by itself.

All in all, these songs are great - whether they are bluegrass or not - and anyone who stumbles upon my blog, hope you'll enjoy them! :o)

2008-07-19T05:33:00.016+01:00

Glencree virágai

sok jó ital kis helyen is elfér

Finito III.

Mert a dolgokat egyszer le kell zárni...

(Úgyis tudom, hogy mindenki a körmét rágta, amiért elmaradt a Finito II befejezése annak idején. No meg, hogy mi lehet az a sejtelmes vázlat a szöveg végiben..)
Tehát megtartottuk a búcsúestét, Andreas kívánságára a Harbour Barban, amely Bray összes pubja közül leginkább emlékeztet a pesti romkocsmákra. Diszkrét iszogatás és vidám csevely volt jellemző, immáron csak annyit tudok felidézni, hogy elszívtam Courtney egy sodort cigijét, ő pedig Sean jelenlétében - aki azelőtt középiskolai tanár volt- nem mert rágyújtani a pub előtt. Ja, azóta kiderült, hogy a Vbeachi meg a berlini akkor már kvázi mintegy.. de ez más téma.
Glencree-be visszatérve befejeztem a jó ideje forgatott ötkilós képregény (Bone) olvasását, majd hajnaltájt nyugovóra tértem. Másnap reggel azt konstatáltam, hogy az előző este velünk iszogató ausztrál tévések repesve várják Mairin igazgatóasszonyt, aki ki tudja, hol késlekedik. Gyors telefon mint utolsó produktív glencree-i cselekedet. Előzőleg találtam az ajtómon egy cetlit Sebastiantól, miszerint nem vinne-e ki más a reptérre, mivel ő szabadnapos. Ciki, mért őt kértem meg... Aztán mégis kivitt, cuki pofa a maga tüchtig német módján. Randi Courtneyval a könyvtárban nagy hallgatások közepette, majd a kávézó teraszán nézzük, jön-e Brendan, aki már két napja nem járt nálunk, emígyen nem tudtam elköszönni tőle.
Vészesen közeleg a nagy pillanat. Háromnegyed tíz körül kell távoznunk, mivel Courtneynak tízkor meetingje van Enniskerryben, így ő is velünk tart. A staff viszont még nem jött ki a facilitated sessionről, melynek kissé leegyszerűsítve az a célja, hogy őszinték merjenek lenni Mairinhoz. Sebaj, már mindenkitől elköszöntem vagy kétszer, és hajjak meg, ha megcsókolom Edelt in public...
Az önkénteskollégák viszont összegyűlnek az udvaron. Nem semmi tíz hónapot húztunk le együtt: megannyi mosogatás, polgárjogi harc, béketanulmányok meg jó sok pint Guinness és Bulmers. Mathias átad egy CD-t rólam is készült fényképekkel, Lawrence meg egyenesen nekem adja a DELL-es műanyag karkötőjét. Menthetetlenül érzelmes pillanatok. Na, mennyünk már!
Glencree alatt két kanyarral Courtney szól, hogy Normil megkérte, köszönjön el a nevében (februárban kicsit összebalhéztunk, azóta nem beszélt velem). Kemény arc az egykori szobatárs, az biztos. Enniskerryben kirakjuk a leányzót, gyors ölelés még utoljára. Két km-mel odébb tankolni kell, Seby megy fizetni, én meg kicsit úgy érzem, mintha szakadnék széjjel.
Alig érünk a sztrádához, megcsörren a mobilom. Brendan kérdi, mikor távozom. Mondom, hogy már megtörtént, erre csalódott ősi kelta kiáltást hallat. No worries, visszajövök majd még.
Kisvártatva újra csörög, alighanem szünet van a staff meetingen. És tényleg. Seán azt mondja: Zoli, nem is tudtunk elköszönni! (kettőnél többször :)- majd adja Conn-nak: Hey man, we missed you leaving, keep in touch, good luck with everything. Sheila és Sorcha is hasonlóan kedves dolgokat mondanak.
Hát ezért volt jó velük. És ezért hiányzik néha most is Glencree, mindent egybevéve.

2007-07-30T14:57:00.002+01:00

Courtney egy kis kínaival jelent meg a búcsúpartin
Hát ez volna Kinsale...

Finito II.

Május további része kissé eseménytelenül telt a maraton izgalmaihoz képest. Emiatt maradt emlékeztes egy szombat délutáni barbecue (Sharon szerint "barby", mert az ausztrálok imádnak rövidíteni: így lett náluk pl. "Cab Savy" a Caubernet Sauvignonból), amikor a társalgónk hátsó ajtajában grilleztünk. Az estét Shankillben folytattuk egy bárban, ahol spontán table dance-re került sor asztalunkon egy ismeretlen hölgy előadásában. Ezt Julian, Mathias látogatóban lévő barátja úgy kommentálta, hogy: "Hmm... You know your body very well". Megemlítendő még, hogy a jobb/melegebb idő beálltával vasárnap esténként tábortüzeket raktunk a Peace Gardenben. Ilyenkor általában jó hangulatú összejövetelek kerekedtek némi sör/bor fogyasztással és szivarozással egybekötve. Hát, ennyit májusról.

Június egy pocsék, esős hétvégével indult, amit utolsó itteni vakációm követett a kies Cork megyébe. A hétfői, főleg utazással töltött nap végén Kinsale-ben éjszakáztam. A hostel jó eséllyel pályázhat akár a „legrosszabb írországi szállő” címére, a szobához pl. nem adnak kulcsot, tehát nem lehet bezárni. Kinsale viszont simán megér egy-két napot, igazán festői tengerparti kisváros. Ráadásul az időjárás is kegyeibe fogadott, kedden már hét ágra sütött a nap. Ennek örömére el is sétáltam vagy két kilométert az öböl torkolatában lévő Charles erődig, ahol az önkéntesek kedvezményt kapnak a belépti díjból, ha diáknak adják ki magukat (ezt maga a kasszakezelő sugalmazta). Ezután egy szerény ebéd elköltése következett a Spaniard pub kiülős részén napozással és Kilkenny sörrel kiegészítve – life can be fun in Ireland… Délután visszabuszoztam Cork City-be, hogy ebből is lássak valamit, és majd megalapozott véleményt mondhassak Brendan-nak egykori szűkebb hazájáról. Cork City is megér egy nagyobb sétát, még hangulatosnak is mondható, bár a városképben furcsán keverednek a látnivalók a gyárépületekkel, különösen, ha valamelyik hídról néz szét az ember. A hazaút kissé rémesre sikerült, mert útközben lerobbant a busz, Dublin előtt pedig hatalmas dugóba kerültünk, amin nem sokat segített, hogy egy részeg német utas a jó Bush elnököt kezdte dicsőíteni.

Cork után befordultam a célegyenesbe, avagy írországi tartózkodásom utolsó 3 hete következett. Ez okból listát készítettem a hátralévő időben elvégzendő fontos teendőkről. Ezeknek egyike a közeli tóban való megmerítkezés volt, ami az állandóan alacsony vízhőmérséklet miatt inkább virtus kérdése, mint a fürdőzés örömeié. Mindenesetre a napos szombat délutánt kihasználva leballagtunk Maggie-vel és Mathias-szal, majd jó öt percig pancsoltunk a kb 10 fokos vízben. "Ez is meg volt!" - mondhattuk büszkén utána.
Eközben íródott a polgárjogi küzdelem (számomra) utolsó fejezete. Májusban nem más, mint Eamon, Conn és Sorcha vetette fel az önkéntes program radikális átalakítását, ti. hogy szeptembertől minden programnál legyenek gyakornokok, a házimunka pedig töröltessék el. Ez az ötlet átment egypár módosításon, mi önkéntesek - és persze gyakornokok - pl. egy hét alatt 3 meetinget szenteltünk annak, hogy minél praktikusabb kiegészítésekkel lássuk el. Mindezek után a mindenható Mairin igazgató asszony közölte, hogy marad minden úgy, ahogy volt.
Ezt az osztatlan felháborodást kiváltó döntést követő este Monkstownba készültünk egypáran, ahol egy klubban kieli-t, vagyis ír táncokat lehet járni élő zenei kísérettel. Eleinte úgy tűnt, hogy a leittasodás is az este szerves részét fogja képezni, mert már indulás előtt alapoztunk némi Jameson whiskey-vel, és persze a táncházban is volt bár Guinness-csappal, ahogy kell. Aztán mégis kulturáltan szórakoztunk és mindnyájan becsülettel részt vettünk a táncok többségében, amiket egy szigorú külsejű hölgy tanított néhány jó ritmusérzékű öregúr segítségével. Az említett hölgy pl. simán leparancsolt a parkettről két fegyelmezetlenül swingelő ifjú turistát, akik Brendan jóslatának megfelelően hemzsegtek a klubban. Courtney-val megúsztuk a hasonló elbánást, bár az egyik forgós-pörgős páros táncnál összekoccant a homloka a vállammal - azért nem volt egy Zidane vs. Materazzi szintű jelenet... Szóval végül vicces péntek esténk volt, utólag fel is írtam a fontos utolsó teendők listájára a táncházat.
Utolsó előtti teljes hetemet egy fél napos túrával zártuk, mikor is Courtney-val és Andreas-szal elcaplattunk a Sally Gaptől a Glencree-völgy tőlünk távolabbi végébe (le lehet csekkolni egy nagyobb méretarányú Wicklow-térképen). Sajnos ekkor már semmilyen nyári jellege nem volt az időjárásnak, alighanem azért mert a hét elején naptejet vásároltam Bray-ben a Kéteurós boltban. Nem hülyeségből tettem, hanem mert kezdett leégni a nyakam. Érdekes adalék az útikönyvekhez: Írországban a nyár áprilistól júniusig tart.
Az utolsó hét már úgyszólván elröppent, csupa kellemes élménnyel. Hétfőn pl. abban a gyönyörben volt részem, hogy a management meetingen én tolmácsolhattam az önkéntescsapat csalódottságát Mairin-nak, szerda este pedig Maggie-vel nagy ölelésben összeforrva búcsúztattuk a közös konyhai munkát, mely mindkettőnknek feledhetetlen élményeket szerzett.
Szombat este újabb "barby"-ra (bár Sharon már az előző héten elhagyott minket) voltunk hivatalosak. Ezúttal maga Martin, Glencree séfje sütögetett húsokat greystones-i apartmanjának hátsó kertjében. Mire négyfős küldöttségünk leereszkedett a hegyről, már esett az eső, így a parti a nem túl nagy ház földszintjére koncentrálódott. Kellemesen telt az idő attól eltekintve, hogy Martin haverjai szemlátomást meghirdették "a szivassunk külföldieket" estét: az "Are you from Hungary? Then you must be hungry!" klasszikust már az Enniskerry Inn törzsvendégeitől is volt szerencsém hallani, az viszont számomra újdonság volt, hogy a kanadaiak (Trish) aboot-ot mondanak about helyett, ha vki pedig virginia-i (mint Courtney) akkor nyilván virgin... Egyedül Andreas berlini identitását mulasztották el kommentálni, biztos mert nem látták még elégszer Wim Wenders filmjeit.
Ezután az egyetlen nagyobb hátralévő teendő - persze a pakoláson kívül - a búcsúbuli megszervezése volt. Hétfőn már dolgoznom sem kellett, viszont meglepve tapasztaltam, hogy a pár nappal később távozó Andreas-szal egyetemben már le is került a nevünk a Glencree weboldalról. Sean ezt hallva izgatottan megnézte, ő még rajta van-e, majd viccesen közölte: " Hát Zoli... Ott van az ajtó". Aztán megölelt.

Harbour Bar

Búcsúzás, telefon: Sean, Conn, Sheila, Sorcha

2007-07-28T16:37:00.000+01:00

Stresszelés Glencree udvarán

Galway-ben senki sem stresszel

Finito I.

Az írországi kaland június 26-ával fejeződött be. Karácsony után viszont már sajnos elmaradtak a rendszeres beszámolók, ezért igyekszem most közzétenni néhány érdekesebb eseményt az utolsó pár hónapból. Arra is fény derül, miért nem húztam ki Glencreeben aug. 10-ig, ahogy eredetileg terveztem…
Kezdjük is talán ezzel: az események láncolata talán már februárban beindult, amikor kedves barátaim tudatták velem, hogy jegyeket foglalnak a július elején Katowicében sorra kerülő Red Hot-koncertre. Ekkor úgy gondoltam, hogy ez jó alkalom lesz egy hosszabb holidayre, amely után újult erővel nyomom le a hátralévő időt, majd pedig hazatérek egy héttel 30. szülinapom előtt.
Eközben – ahogy a szórványos postokból is látszik – felváltva zajlottak a kiakasztó és a lelkesítő történések, de bizonyos emberek/ események mindig kompenzálták, amit mások elbarmoltak. Április elején viszont hirtelen besűrűsödött a stressz. Ekkor került sor az irodák költözésére, minek következtében az egész staff két helyiségbe zsúfolódott össze a nagy épületben. Előzőleg majdnem mindenki külön szobában munkálkodott, el lehet képzelni, milyen jól viselték a váltást…
Hamarosan robbant is a feszültség, bár március vége egész jól telt – egy hét alatt két válogatott focimeccsen voltunk Dublinban, majd a corrymeela-i önkéntesek vizitáltak nálunk két napig. A következő napokban viszont már látszott, hogy mindenki alig várja a húsvéti szünetet, egy-két csúnya veszekedésre is sor került. Az egyik pont Andreas és köztem zajlott a konyhai munkánk minőségéről, meg persze más egyebekről, amik már régóta a bögyünkben voltak, és vsz. ekkor képzett meg a fejemben a gondolat, hogy mi a francnak jöjjek vissza a jó kis lengyel út után…
Húsvétkor aztán a fél csapat kirajzott Írország különböző részeibe - mi többiek kirándultunk meg sushit ettünk, tehát azért megvoltunk - , majd a következő szombaton én is elindultam nyugatra, a festői Galway felé, hogy ott majd jól kirelaxálom magam két és fél napig. Ez így is történt, Galway úgy gyönyörű, ahogy van (öböl, sétálóutcák, pubok), mégis azzal az elhatározással tértem vissza a bázisra, hogy pont elég lesz június végéig maradni. Ezt azon melegében közöltem is Edel-lel, aki meglepően megértőnek bizonyult, persze nyilván azért, mert azt hoztam fel indoknak, hogy „Jó lenne majd minél előbb munkát találni otthon”. Ez persze rendben is volt, egyéb problémák pedig nincsenek is, ha nem beszélünk róluk… Azért ez egyfajta megkönnyebbülést okozott, mondtam is Courtney-nak, akivel időközben (sajnos csak barátilag) bizalmas kapcsolatba kerültünk, hogy „ A francba, nem kellene ennek ennyire örülnöm!”
Április további részében már a maratonra való készülés tartott minket izgalomban, amelyhez még jó időt is sikerült kifogni, el is kezdtünk páran korrektül lebarnulni. Eközben pár napot nálunk töltöttek a norvég Soltun "népfőiskola" diákjai, akiknek 3 fős előőrse velünk tevékenykedett februárban. Ez többek között ahhoz vezetett, hogy Conn és Sean nekiálltak krumplit sütni, én részt vettem egy workshop vezetésében, valamint szállóigévé vált a "Where's my shoe?" felkiáltás.

Hamarosan jön a Finito II. is...

2007-05-19T00:09:00.001+01:00

A nyerő csapat: Mathias, Shane, Sean, Courtney, Michelle, Marie (fent);
Maggie, Ken, Paula és jómagam (alább).

A dicsőséges maraton története

Igen, kérem, megcsináltuk!!! És a múltkori burkolt adományozási felszólitás után most a részleteket is megosztom a kedves közönséggel.

Szóval, Seánnak támadt az az ötlete, hogy milyen jópofa lenne, ha váltóban indulnánk a belfasti maratonon, öf fős csapat(ok)ban, amennyi összejön. Mi meg persze ráharaptunk, mert mindenre készek vagyunk, hogy kiszakadhassunk a mindennapok szürkeségéből. Túl sok idő nem maradt arra, hogy atlétákká fejlesszük magunkat, mivel az ötlet március végén dobódott fel, a maraton pedig május 7-én volt esedékes. Ezért aztán ráérő időnkben sürgősen futkározni kezdtünk a környéken. Még egy jópofa viztározót is felfedeztünk a Dublin és Glencree közti prérit átszelő út mentén, ahol ideális - sik és betonozatlan - terep kinálkozott a trappolásra. Végül egészen rákattantunk a felkészülésre, előfordult 4o perces tréning és emelkedővel való harc is, ami számomra később igen hasznosnak bizonyult.

Időközben összejött két csapatra való versenyző, sőt még egy csereembert is neveztünk, ha valaki meghűlne a túlzott Guinness-fogyasztástól, vagy ilyesmi. Egymás között nagyjából elosztottuk a távokat, 3,5 mérföldtől 7-ig terjedt a választék, jómagam 5,2-t terveztem bevállalni. Az esemény előtti héten aztán változások adódtak. A verőfényes szabadtéri meetingen Sean közölte, hogy a 3,5 végig emelkedő, ezért azt az edzettebb emberek egyikének kellene futnia. Ezt a jelzőt inkább nemi alapon hárman vettük magunkra a csapatunkban, és mivel Mathias és Shane a hosszabb távokra fenték a fogukat, rám maradt a gyilkosnak beharangozott emelkedő.

Többségünk a maraton előtti napon vágott neki Belfastnak, méghozzá a Glencree Van fedélzetén, mely Edel szivességéből állt rendelkezésünkre (talán nem a szivesség a legjobb szó, ugyanis elsőre kapásból elutasitotta a felvetést. Mindegy, ő már csak ilyen).

Belfastba érkezve teára voltunk hivatalosak egy Doreen nevű hölgyhöz, aki kicsivel korábban a Women's Programme keretében járt nálunk. Doreen az Ardoyne nevű katolikus városrészben lakik, amely annak idején megkapta a magáét a brit hadseregtől és valamelyik protestáns gerillacsapattól. Az ő férjét is lelőtték, amikor polgárőrséget szerveztek maguknak, és ott maradt négy gyerekkel.

Estefelé Ballymenába vezetett az út, Seanék rezidenciájára. Itt előbb tésztaevésre, majd taktikai értekezletre került sor. Utóbbin az volt a fő téma, hogy hogyan adjuk majd át egymásnak a váltóruhát tartalmazó műanyag zacskókat. Ken, Paula és Michelle nem is várták ezt meg, mivel a futás előestéjén Belfastban akartak bulizni. Persze csak szolidan: Ken közölte, hogy mivel hét mérföldet fut, "csak" hét akármit fog inni. Bennünk fiatalokban nem volt ekkora spiritusz, inkább elfoglaltuk szállásunkat Shane lakásán, és éjfélkor nyugovóra tértünk.

Másnap aztán hétkor kelés, sorbanállás a fürdőszobánál, gyors müzlievés, majd szaladás a BBC székházhoz, ahol a többiekkel találkozunk. Itt kiderül, hogy Andreas továbbra is beteg (egyáltalán nem láttuk, amig Belfastban voltunk), ezért a másik csapatban Maggie kezd a hat mérföldes szakaszon. Maggie-t ez kissé váratlanul éri... Együtt megyünk a rajthoz (City Hall), majd Marie és én elgyalogolunk az első váltópontig, mivel mi futjuk a második szakaszt - ez a "félelmetes" hirű emelkedő. Megkeressük a számunknak megfelelő helyet, próbálunk melegiteni, én levetkezek pólóra és rövidgatyára. Meleg az nincs...

Aztán 9:40-kor berobog Shane, aki persze nem vesz észre, ezért utána kell kajabálnom. Elég hamar lenyomta a 6 mérföldjét... Akkor most én jövök. Futok meg minden, csak még mindig hideg van, közben meg előznek is. A járdán viszont emberek állnak és tapsolnak. Mire a Sinn Fein szuvenirbolthoz érünk, egészen belejövök. De hol van az a hires emelkedő? Már Ardoyne-nál járunk, meg kell hagyni, kicsit tényleg kaptatós az út időnként. Aztán jön a váltópont, 25 perc volt az egész futásom. Mathias viszont sehol, pedig neki kell átvenni a csuklószalagot. Be kell érnem Kennel, aki közli, hogy kicsit másnapos. Aztán csak jön Mathias, adom a szalagot, kapok két zacskót.

Megvárom Marie-t, majd együtt várunk a buszra, ami a célhoz (vmilyen park a város közepén) szállitja a versenyzőket. Itt elválnak útjaink, mert ő majd Paulával akarja futni az utolsó szakaszt, én viszont inkább rátalálnék a többiekre. A cél egy teniszcsarnoknál található, nagy tömeg, csapatszámok sehol, plusz hirtelen szakadni kezd az eső. Bemegyek a csarnokba, itt van vmi orientáció a zacskók felszedéséhez, de sehol egy ismerős. Pár perc tekergés után kiszúrom Maggie-t és Matthiast. Maggie boldog, hogy lefutotta a távját, Matthias is boldog emiatt, én is boldog vagyok, mert tudják, hol vannak a többiek. Miután eléll az eső, kimerészkedünk és rátalálunk a csapattársakra. A hangulat tetőfokra hág, amikor Marie és Paula befutnak, ölelés, pacsizás, Sean közli, hogy nagyon büszke mindenkire, Conn és Sorcha hasonlóképp (ők szurkolni jöttek).

Visszamegyünk Shane-hez átöltözni és fürcsizni, eszünk-iszunk egy jót egy pubban, aztán indulás vissza. Először ugyan nyugatnak tartunk Derry felé, de hamarosan korrigáljuk a tévedést, és még éjfél előtt befutunk Glencreebe. Hát igy volt.

2007-04-26T00:06:00.000+01:00

Emailváltás - a szikár tények

Tisztelt Miniszterelnök Úr!

Egy kisebb szivességre szeretném önt megkérni. Én a tavalyi év ősze óta önkéntes munkát végzek Ìrországban, a Glencree Centre For Peace and Reconciliation nevű intézményben. Ennek az alapitványnak a tevékenysége az erőszakos és egyéb konfliktusok békés rendezésénsk elősegitésére irányul. Tevékenyen részt vettek az észak-irországi békefolyamatban, illetve számos programot működtetnek, többek között iskolások számára (Peace Education Programme), illetve a világ más részein – pl. Haiti, Afganisztán, Sri Lanka – zajló konfliktusok rendezése érdekében (International Programme). Glencree tevékenységéről részletes információ található a http://www.glencree.ie/
weboldalon.
A dolgozók és önkéntesek közül néhányan csapatban részt veszünk a május 7-én sorra kerülő belfasti maratonfutáson. Részvételünk elsődleges célja, hogy adományokat gyűjtsünk a Noble-Tyrrell Alap számára, amely a fejlődő országokból származó önkéntesek irországi tartózkodásának anyagi fedezetét próbálja biztositani. Ennek révén tartózkodik jelenleg Glencree-ben egy fiatalember Haitiból, és a tervek szerint szeptemberben Afganisztánból érkezik majd egy önkéntes.
Mivel közismert, hogy a Miniszterelnök Úr rendszeresen fut, illetve részt vesz maratonokon, arról érdeklődnék, hogy kivánja-e támogatni ezt az alapot egy kisebb (50 euró körüli) pénzösszeggel. Remélem, szimpatikusnak találja az ötletet, és a későbbiekben módunk lesz megbeszélni a részleteket.

Üdvözlettel,
Szécsi Zoltán

Tisztelt Szécsi Zoltán Úr!

Nagyon köszönjük a bizalmat, hogy Ön Gyurcsány Ferenc miniszterelnököt kereste meg a Glencree Centre For Peace and Reconciliation támogatása ügyében. Pontosak az információi: a miniszterelnök valóban rendszeresen fut, és az is tény, hogy kormányfői fizetését minden hónapban felajánlja jótékony célokra. Ebből a támogatásból azonban gyermekvédő és tehetséggondozó szervezetek, -alapítványok részesülnek, és a segítség feltétele az is, hogy a szervezet Magyarországon legyen bejegyezve.
A szervezet, amelynél Ön önkéntesként dolgozik, minden bizonnyal fontos és elismerésre méltó munkát végez - ám a nevezett kritériumoknak nem felel meg.

Kérem szíves megértését!

További Írországi munkájához sok sikert kívánok:

Szabó Tamás
politikai tanácsadó
Miniszterelnöki Titkárság

Tisztelt Szabó Tamás Úr!

Köszönet válaszáért. Hangot kell adnom enyhe csalódottságomnak, mivel - gondolom, ezzel Ön is egyetért - az összeg jelképesnek tekinthető. Talán érdemes rámutatnom, hogy a támogatás nem a Glencree Centre-t, hanem az emlitett pénzalapot illetné. Természetesen megértem, hogy bizonyos megkötések állnak fenn a támogatható szervezetekkel kapcsolatban. Ha esetleg Ön kivánná támogatni célunkat, azt is köszönettel fogadnánk - hacsak nem állnak fenn hasonló feltételek, mint a Miniszterelnök Úr esetében.
Még egyszer köszönöm válaszát, és további sok sikert kivánok munkájukhoz,

Üdvözlettel,
Szécsi Zoltán

És egy rövid kommentár:

Hát nem volt valami jó fej a Gyurcsány (vagyis a tanácsadója). Én meg persze nem birtam ki, hogy ne az enyém legyen az utolsó szó:-) Ettől azonban még indulunk a maratonon - vagyis öten összesen futunk egy maratoni távot -, és köszönettel elfogadjuk a felajánlásokat. Magánszemélyek akár 5-10 euróval is beszállhatnak, közjogi méltóságok azonban nem ússzák meg 50 ajró alatt. Köszönjük szépen!

Hmmm... valaki megmondaná, hol van a hosszú i az angol billentyűzeten??

2007-03-27T21:17:00.000+01:00

Itt a tavasz!

Nahát, már vagy öt napja nem esett az eső, a héten meg időnként verőfényes, erős napsütés van úgy 15 fokkal. Eszméletlen! Amúgy az elmúlt napok kedvenc nótája nálam Razorlight: Can't Stop This Feeling I've Got. Hihetetlen gitárhang van benne és nagyon mély gondolatot fogalmaztak meg a cimben .
Amint tudok, irok majd a Szt. Patrik napról (még csak 2 hete volt...), és az aktuális high society eseményekről. Becsszóra...

PS: másnap persze már esett. És ez a bejegyzés nem azért lett tavaszias meg érzelmes, mert a múltkor beigértem, hanem igy hozta a zélet :)

2007-03-22T18:57:00.000Z

Legkedvesebb Szt. Patrick napom

Hurrá!! Hurrá!! A régóta követelt Szt. Patrick-napi post végre az elkészités stádiumába érkezett (és még "csak" áprils 2-a van)!

Szóval, bizonyára sokan tudják a nyájas olvasók közül, hogy Szt. P. napja, március 17-e a legnagyobb ünnep Irországban. Hogy miért, az számomra nem teljes világos. A népszerű vélekedés szerint nevezett úriember terjesztette el itt a kereszténységet, valamint kiűzte a szigetről a kigyókat. Szt. P. napján Dublinban és egyéb városokban nagy felvonulások és egyéb izgalmak történnek. Úgy gondoltuk, hogy ebből mi sem maradhatunk ki (elvégre ez kulturális élmény), és csodák csodájára sikerült elintézni, hogy eme szombati napon mindenkinek lehetősége legyen testközelből figyelni a parádét.

Reggel, indulás előtt még szépen sütött a nap a hegyen, de aztán Dublinban a DART-ról leszállva hamar rájöttünk, hogy egy páran nem az időjárásnak (metsző szél) megfelelően öltöztünk, ezért gyorsan behúzódtunk a legközelebbi kávézóba. Itt készült az első kép a két parádékommandó egyikének tagjairól (Marie, Courtney, Sebastian, Kim(berley), plusz egy kávéivó illető na meg én a kamera mögött). Sajnos a többi képet a blogger új, német(!) nyelvű menüje nem oda tette, ahová képzeltem, ezért majd csak utalok rájuk.

Kávézás után a belvárosban lévő Dame Streetnek vettük az irányt, mivel ott jó rálátás igérkezett a parádéra. Útközben felszedtük Garryt, a Glencree Council szabadidőfelelősét. Garry Belfastból származik, és meglepően jó kocsikat vesz autópályadijszedői tevékenységéből. Elhelyezkedtünk egy nem túl zsúfolt ponton, és vártuk, hogy történjen valami. Jó darabig csak annyi történt, hogy egyre gyűltek az emberek, illetve Sebastian időnként közölte, milyen fokon kékült meg a keze a hideg széltől. Ja, és egy sikátor volt mögöttünk, ami remekül felerősitette a hangokat, ezért az arról érkező társaságok egytől egyig rémes orditásban törtek ki, mikor áthaladtak rajta.

Aztán egyszer csak rezesbanda hangja ütötte meg a fülünket, majd elhaladtak előttünk a hozzá tartozó zenészek. Őket különféle egyenruhás testületek tagjai követték, majd pl. egy hintó integető öregúrral (második kép). Jöttek még jól láthatóan fázó mazsorettek (igy kell irni?), kötelekkel mozgatott óriás szörnyek, irországi kisebbségek (mondhatjuk úgy is, hogy bevándorlók) képviselői pl. indiai viseletükben, mozgó emelvényen játszó rockbanda, sőt maga I. Angliai Erzsébet is. Kábé másfél óra volt az egész hacacáré.

Volt ezen a napon még egy kulturális esemény, a Six Nations nevű, nemzetek közötti rögbitorna utolsó fordulója. Ezt egy pubban követtük, mivel az ireknek jó esélyük volt a végső győzelemre (néhány héttel korábban súlyos arányban megverték az angolokat), de aztán mégsem jött össze. Az emberek ennek ellenére vidáman döntötték magukba a Guinnesst az és egyéb drinkeket, és vala nagy vigasság Dublinban eme éjszakán... :)

Most, hogy leróttam eme adósságomat a kedves olvasók felé, legközelebb talán az érzelmi állapotomról fogok irni, ami ezen a héten nem épp kiegyensúlyozott. Na, eztet majd mág meglássuk... Addig is Kellemes Húsvétokat!

2007-02-24T15:30:00.000Z

Február - amúgy képeslaposan

Nahát, megint elszaladt az idő (immár március 7-ét irjuk), igy aztán úgy döntöttem, hogy amolyan felszines, celebritimagazin-stilusú beszámolót rittyentek gazdag képanyaggal. Annyit azért megjegyeznék, hogy ez a február eléggé kétarcúnak bizonyult. Egyrészt voltak kellemes, felemelő, erkölcsileg megtisztitó ésmásegyéb élmények, azonban ismét becsúszott egy-két bicskanyitogató tapasztalat is.

Első képünkön (a cim fölött) Kilkenny ötven kocsmájából látható kb három. Ezt a roppant kellemes kisvárost még február elején kerestem fel, ugyanis elhatároztam, hogy megkezdem Irország felfedezését, már amennyire kissé szűkös anyagi forrásaim megengedik. Kilkenny főutcája erősen középkori hangulatú, akár Prága óvárosához is hasonlithatnám. Amúgy itt ütötte meg a szememet az első diszkósra tuningolt gépjármű, mióta Irországban tartózkodom.

Kilkennyből visszatérve azt tapasztaltuk, hogy szakad a hó, és másnap magunk vagyunk bennlakók a Centreben, mivel a rendes dolgozók nem birnak felautózni a hegyre. Ezt annyira nem is bántuk, hanem aztán a hétvégén esedékes csoportot eme vészhelyzetben is bejutatták nekünk, ami nem volt túl felelősségteljes lépés. Tanulság: nonprofit szervezetnél is a pénz beszél. Erre aztán még sikerült ráerősiteni, de ennek a mikéntjét inkább hagyjuk.

További pozitivumok következnek: megint sikerült eljutni Howthba, az idilli kis félszigetre Dublintól északra. A vasárnapi kirándulásban Courtney, az új amerikai gyakorokunk, és Karen, a három átmenetileg itt tartózkodó norvég lány egyike vett még részt. Courtneyt szerintem mindenki egyből megkedvelte, amikor bevallotta, hogy ő Connt bizony középkorú nőnek képzelte a levelezésük során, ezért aztán jól meglepődött, amikor a reptéren egy kissé extrovertált 3o-as pasi fogadta erős belfasti akcentussal. Harmadik képünk amúgy a Guinness-gyári látogatás során készült, amit tekintsünk afféle csapatépitő kiruccanásnak. Helyszin: a Guinness Storehouse tetőkilátója, ahonnan komplett dublini körpanoráma látható. Szereplők: balról Erica, vadiúj önkéntesünk Itáliából. Középen, kissé hátrébb Eamon, Sebastian és Kim igen vidáman. Jobbra Courtney és Ingri, a kettes számú norvég lány. Ez egy igen kellemes nap volt. Na ennyit mostanra, a következő post remélhetőleg már tavaszias lesz (sőt talán érzelmi telitettségű is, ki tudja).

2007-02-19T20:43:00.001Z

Bertie in Da Hausz!

Nagyon meg voltunk itt tisztelve folyó hó 16-án. Glencreeben járt Bertie Ahern, a Taioseach! Már ha ebből a mondatból bárki is ki tud szedni többletinformációt. Én nem tudnék, úgyhogy inkább megmagyarázom: a taioseach irül miniszterelnököt jelent, "tisokk"nak ejtik a szót, tehát elég nehéz komolyan venni (nem mintha lett volna ilyen tisztség, amikor még mindenki irül beszélt Irországban, de hát a mikrosütőre meg a körforgalomra is van kifejezésük). Eddig még nem járt itt, pedig már 1o éve nyomja az ipart, szóval épp ideje volt, hogy beugorjon hozzánk (merthogy mi nagyon fontos szervezet vagyunk ám). Fogjuk rá, hogy azért jött, mert megnyilt az új, diszes kiállitású kávézó-étterem.

Az események nagyjából igy zajlottak: du. fél 6 körül minden dolgozó és önkéntes megjelent az új kávézóban. Ezután jó fél órányi ácsorgás, üldögélés, kávézás, unatkozás következett. Aztán némi késéssel megjelent a kitűnő államférfi. Mindenkivel lekezelt, megtekintett egy két perces prezentációt, átvett egy békekötvényt és egy tükröt, oszt jónapot. Ja, és "kivételes embereknek" nevezte a mi kis önkéntescsapatunkat.

Meg kell jegyezni azért, hogy Bertie sem a feddhetetlenség Csimborasszója. Ősszel azzal volt tele itt a sajtó, hogy 1o éve nagy kölcsönöket kapott a barátaitól, amiket jól nem fizetett vissza. Az pedig a képen is látható, ki a nagy spannja, és hová viszi a lóherecsokrot Szt. Patrick napján.

2007-01-28T21:15:00.000Z

Esetleg egy január?

Ha jól emlékszem, ezt maga Micimackó mondta egyszer. Én viszont kezdek megint elmaradni az események mögött, úgyhogy januárból csak az érdekesebb dolgokat emelem ki a következőkben.

Jan. 6-a volt a hosszadalmas, sokszor átszállós visszautazás napja (Never again!/Nunca más!). Egyesek ekkor már Glencreeben tartózkodtak, mások a köv. napokban jöttek meg, tehát mindenkivel meg lehetett beszélni, hogy milyen volt a Karácsony, meg hol partiztunk Szilveszterkor.

Az első munkahét slágere a Deep Democracy tréning volt. Ennek az a lényege, hogy a többségi demokráciával ellentétben a szavazás után megkérdezik a kisebbségben maradókat arról, mit kellene módositani ahhoz, hogy nekik is megfeleljen a döntés. És hogy ez miként releváns a mi esetünkben? Hát akként, hogy vannak itt egyéb csiklandós ügyek is a volunteer issue mellett, pl. sokan nem értik, miért nem tudnak a meetingek időben elkezdődni. A módszer pedig akkor válik izgalmassá, amikor a szavazgatás után vki előjön egy ilyen régebb óta húzódó, megoldatlan problemával. A tréner pedig ilyenkor felerősiti a véleményt, vagyis ha az illető azt mondja, hogy "Eléggé frusztrál ez a dolog", ő már úgy fogalmaz, hogy "Tele van a t@köm ezzel a vacakolással." Igy aztán hamarabb lezajlik a konfliktus, és mindenki elmondhatja, ami a bögyében van. Elég sok minden elő is jött a tréning egy napja alatt, ami már egy ideje mérgezte az emberek közérzetét minálunk. Közben a tréner hölgy jóvoltából olyan kifejezésekkel gazdagodtunk, mint pl. `Let's call a spade a bloody shovel`.

A következő héten (jan 15-21) 3 napos elsősegély tréning volt. Erre én úgy kerültem be, hogy Eamon megszólitott a folyóson, kb. emigyen:"Helló, van ez a tréning, két önkéntes vehet részt rajta. Normil már jelentkezett. Érdekel? " Persze rábólintottam, mert egyből megképzett a fejemben, hogy az első heti konyhai műszakot könnyedén követheti egy hét takaritás, három nap tréning viszont kész főnyeremény. És valóban, egész kellemesen telt az idő olyan arcok társaságában, mint Conn, Sorcha, Martin a szakács, és Tomás a cseh takaritósrác (avagy housekeeping assistant). Tommy, a tréner pedig elég szórakoztatóan magyarázott, volt egy olyan megjegyzése is, hogy "Ha ágyon csináljuk az újjáélesztést, az inkább olyan, mint a tologatós játék, csak éppen senki nem élvezi és még hatástalan is".

Szerda este kulturális élményben volt részünk. A Council jóvoltából kaptunk 3 jegyet az I Keano c. musicalre Dublinba. Ez a darab azt a nevezetes eseményt örökiti meg, amikor az ir foci nagy sztárja, Roy Keane a 2oo2-es vb-n még az első meccs előtt mindenkivel összeveszett és faképnél hagyta a csapatot. A történetet átszabták egy római légióra, és vidám táncolós, zenés darabot kerekitettek amúgy Vidám Szinpad sztájlban.

A hónapba két napközbeni Dublinozás fért bele, ekkor készültek a fenti képek. Az anarchista jelképet nem máshol sikerült lencsevégre kapni, mint az Ulster Bank székházával szemközt.

Január 18-a pedig arany betűkkel kerül majd be a glencreei önkéntesek történetébe, ugyanis e napon megjelentek fakkjainkban az új, vegyes beosztás példányai, amelyért annyit téptük volt a szánkat.

2007-01-26T16:56:00.000Z

Havazási különszám

Ilyen volt a látkép múlt szombaton, úgy két órányi hóesés után. Lehetett hógolyózni (házon belül is), meg minden. Aztán sajnos másnapra jól elolvadt az egész.

Larrynek is bejött a móka, bár látott már ő ilyet egy párszor. Persze nem Ghánában.

És végül egy pohár Guinness-szel hitelesitettük a havat. Ezért is jó a Guinness, mert lehet tudományos célokra használni.

2007-01-10T19:59:00.000Z

December: mozgalom és partik

Szóval ott tartottam, hogy lőporos hordó. Mint kiderült, minden évben kitör a lázadáshangulat az önkéntesek között, mert a beigértnél jóval több házi- viszont kevesebb intellektuális munkára nyilik alkalom. Most - úgy tűnik- megérett az idő a változásokra, legalábbis összeállt egy munkacsoport minden kaszt részvételével, és egy komoly megbeszélést is tartottunk. Ezen arra jutottunk, hogy úgy lesz jó, ha a heti öt munkanapból kettőn a programoknak dolgozhatunk, és igy egyből megvannak az elvárható arányok. Megegyeztünk abban is, hogy az új rendszer valamikor január folyamán bevezetésre kerül (nagy zárójel: erre január közepéig még nem került sor, pedig Maggie és Sebastian már elkészitették az új tipusú beosztást. Ez ránézésre remekül működne, csakhogy Edel egészében meg akarja érteni, de kicsit nehéz a felfogása -vagyis inkább ellenzi ezt az egész kellemetlenkedést. Reméljük, a jövő hétre megérti és alkalmazzuk is, különben nagyon morcosak leszünk).

Mikulás hetének elején két napra Dublinba menekültem felüdülést keresni a Nemzeti Galériában meg egy uszodában. Eközben egy régi ismerősbe botlottam a Trinity College előtt: Andrew-val és még vagy harminc emberrel 2004 nyarán egy felejthetetlen kéthetes projektet húztunk le a cseh prérin (páran biztos ismerik a sztorit). A hét további része vidám konyhai munkával telt. A móka csúcspontja akkor jött el, amikor a vasárnapi ebéd után Matthias közölte, hogy: - Oké, akkor most levágjuk egymás kezét, és egyből megúsztuk a mosogatást. Ja, viccnek jó...

Közben egyre fokozódott a karácsonyi hangulat, főleg a recepcióspulton megjelenő édességcsomagok formájában. Bray és Enniskerry pedig ünnepi kivilágitásban pompáztak, bár azt senki nem értette, hogy a Mcdonalds tetején miért náci módra integet a neonmikulás...

A karácsonyi szünetet és hazamenést megelőző hét már teljes egészében a megbocsátás és a karácsonyi partik jegyében zajlott. Kedden került sor a karácsonyi ebédre, amiben az a pláne, hogy ilyenkor megjelennek a Council tagjai, hogy főzzenek a stáb és a mi számunkra, majd pedig szocializáljunk egymás köreiben. Roppant eredeti módon currys csirkét készitettek rizzsel, de azért voltak előételek, desszert meg alkoholfélék is. A zaba után következtek a mókás játékok, illetve mindenkinek elő kellett (volna) adnia vmi műsorszámot - jómagam a pandás viccel (lásd alább) próbáltam villantani. Emigyen telt az idő, mignem este 9 tájt előkerült a karaokegép, mire páran jobbnak láttuk felvenni a nyúlcipőt... A fenti kép is ezen a jeles napon készült, szereplői balról jobbra: Wilhelm-programkoordinátor, Mairin- szervezetigazgató, Sorcha (ejtsd:Szorka) - Conn jobbkeze az oktatási programnál, és maga Conn, a nevezett program vezetője (igen, azok ott a fülük mögött papirvirágok).

A következő bulira másnap a facilitátorok évvégi gyűlése szolgáltatta az ürügyet. Ez a név azokat takarja, akik az iskolásoknak vezetik a foglalkozásokat (Ha vki tud egy magyarosabb szót erre a munkakörre, hagyjon kommentet. Mostantól mindenki tud kommentet hagyni, bezonyám!) . A gyűlésen én is részt vettem, mivel a héten kivételesen programra voltam beosztva. Ilyenkor beszélik meg, hogy mennek a dolgok, mit lehetne másképp csinálni, stb. Összesen kb. húszan vannak, köztük egypár vonzó ifjú hölgy, tehát érdemes benézni, ha bulit csinálnak. Itt eleinte a szolid iszogatás volt jellemző, majd egy igen kiváló, beöltözős Sonny & Cher paródiát láthattunk Shane és Gail előadásában. Aztán sajnos karaoke is volt... Ja, és a gyűlés végén Conn azt mondta, hogy ezentúl tekintsem magam a team tagjának. Felőlem oké.

Csütörtökön pedig eljöve Glencree hivatalos karibulija a Dublini Harrods Court Hotel berkeiben. Sajnos nem kaptuk meg a báltermet, sőt a kezdeti finnyázós hangulatunkban azt állapitottuk meg, hogy kábé öt ember tud majd egyszerre táncolni a szűkös helyből kifolyólag. Aztán jól ránk lett cáfolva, mert idővel fergeteges táncolás alakult ki. Engem igazából berángattak, de aztán ott ragadtam az este további részére, és olyan utólag nehezen vállalható örökzöldekre roptuk, mint a Grease, Pretty Woman és a nosztalgiabulik egyéb kötelező elemei.

A további pár nap már gyorsan elröppent - hétvége szabad, hétfő konyha, kedd takaritás az "utoljára még mindenki szivjon egy kicsit" mottó jegyében. Szerda, 2o-a délután pedig elfuvaroztak a reptérre. Két röpke átszállás Londonban és Frankfurtban, majd a másnap reggel már Sármelléken ért. Itt szüleim közölték, hogy még mindig marha messze vagyunk otthonról, de csak elmúlt az a pár óra is. Ezután végre lehetett élvezni az otthon kényelmét, család és barátok társaságát, meg a karácsonyi hepajt. Legközelebb viszont tuti, hogy egy gépen teszem meg a Dublin-Budapest utat.

2007-01-09T23:20:00.000Z

Képmelléklet az előző kiadáshoz

Aki kitalálja, hol készültek a képek, ingyenes előfizetést nyer a blogra!

2007-01-01T19:33:00.000Z

November: buli majd szenvedés

Na akkor nekiugrok, nehogy elvesszen az a két hónap az utókor számára. A belfasti utat követő hét kiemelkedő eseménye Brendan 70. születésnapja volt. Ő "Glencree legrégebben szolgáló önkéntese", aki úgy húsz éve jött ide Corkból az akkoriban még meglévő farmon dolgozni. Azóta persze már nyugdíjba ment, de továbbra is kulcsszerepet tölt be az életünkben, mivel majdnem minden nap benéz, és igen jól el lehet vele beszélgetni mindenféle dolgokról. Lehet mondani, hogy ő az önkéntesteam apja/nagyapja, amíg itt tartózkodunk.
A születésnapot komoly rákészülés előzte meg, Trish és Tracy (Kanada) összeállítottak egy emlékkönyvet sok fotóval, Shane, az egyik facilitator pedig az egykori önkénteseket agitálta, hogy küldjenek köszöntő emaileket. A buli persze meglepetés volt, Brendan csak egy korrekt vacsorára meg pár italra számított, de láthatóan élvezte a folytatást is az alkalomra feltuningolt Canada Roomban.
A köv. héten már erősödni kezdett a "szabadnapon elhúzunk" szindróma, ennek jegyében csütörtökön előbb Dublinban csatangoltunk Matthiasszal, a aki a bajor népi hagyományok nagy ismerője, majd a DART északi végén található Howth-félsziget felé vettük az irányt, ami kiránduló- és golfparadicsomnak számit. Itt egy nem túl drága bed & breakfastot reméltünk találni, majd másnap sétáni egyet a sziklák között. Félórányi barangolás után találtunk is egy B&B-t, inkább a nem túl olcsó kategóriából, pláne hogy Matthias ragaszkodott a külön szobához (persze érthető, ha már "otthon" nincs olyanunk). Azért a reggeli jó volt, és a sziklafövenyes séta is bejött a nem túl erős napsütésben.
Ezután viszont kezdődtek a problemák.... Nem tudom, hogy az idő rosszabbodott jelentősen, vagy a tíznapos munkahét (persze főleg konyha meg takarítás) ártott meg, de a hónap végére zuhanásba fordult a kedélyállapotom. Érdekes módon mindenki másé is, úgyhogy a hónap végére Glencree leginkább egy lőporos hordóra - persze égő kanóccal - kezdett emlékeztetni. Aztán a robbanás helyett (úgy néz ki) más irányt vettek az események...

2006-12-23T22:48:00.000Z

Miért gyilkol a panda?

A rendszeres látogatók bizonyára észlelték, hogy az utóbbi időben elmaradtak az új bejegyzések. Ennek megvannak az okai. Egyrészt a belfasti látogatáshoz mérhető izgalmak is elmaradtak, másrészt a munka kimondottan a kreativitás rovására ment, harmadrészt pedig még gyűjtöm az erőt bizonyos dolgok megörökítéséhez.
Mindenesetre most nagy örömömre itthon töltök két hetet Karácsony alkalmából, és ez bizonyára segít az erőgyűjtésben. Addig is a blogot frissítendő ideírok egy viccet, amit az iwiwen olvastam Zsombor, az angoltanár rockénekes tollából a Nagy Glencreei Internettilalom kellős közepén. Angolul van, és csak így működik a poén (aki nem tud angolul, az tanuljon!!! Lehetőleg tőlem, majd ha újra praktizálok).
Tehát: A panda goes into a restaurant. He reads the menu, orders a meal and eats it. After finishing he pulls out a gun, shoots the waiter, and leaves the place. The barkeeper runs out after him:
- Hey! You shot my waiter and didn't pay for your meal!
- Of course I didn't. I'm a panda.
- So what if you're a panda?!
- Well, check it in the Webster dictionary...
The barkeeper runs home, gets the dictionary and reads:
'Panda: a mammal that lives in Chinese forests. Eats shoots and leaves.'

Kellemes karácsonyt mindenkinek!

2006-11-12T15:07:00.000Z

Belfasti jelentés

Először a bemutatkozó héten penditette meg Eamon, hogy majd valamikor felmegyünk Északra, és személyesen is megtekinthetjük, mi a helyzet ott most. Aztán október közepén Sean, a nemzetközi program koordinátora bizalmasan közölte, hogy hamarosan összejön az út, és ő lesz a kalauzunk. Ez azért jó, mert ő északon nőtt fel, ismeri a vidéket, és személyes élményei is vannak a dolgokról, mint mindenkinek Észak-Irországban.

Tehát november 1-én jött el a nagy nap, épp jókor, mivel a csapat már kezdett kicsit belepistulni a relativ egyhangúságba. Egy bérelt Opellel és a Centre minibuszával vágtunk neki az útnak. Mi, Opelben ülők abban a szerencsés helyzetben voltunk voltunk, hogy Sean kommentárjait élvezhettük. Ez okból Belfastba érve folyamatos vándorlás kezdődött a két jármű között, hogy senki ne maradjon le az információkról. Előbb persze a határt is átléptük, ami nem igazán észrevehető, de egy idő után feltűnnek a különbségek, pl. az út mentén felhúzott Union Jackek, ir, vagy egyéb lobogók, tekintettel a lakosság vallási, politikai és egyéb meggyőződéseire.

Belfastban először megnéztünk néhány köztársasági érzelmű falfestményt - ezeket itt muraloknak hivják, van belőlük egy csomó és többségük kimondottan igényesen néz ki - lásd fotógaléria. Vannak nemzetközi témákkal foglalkozók is - Mr. Bush, Palesztina, Irán, ilyesmik.

Ezután sietősen megebédeltünk az operaház büféjében, mivel utána jelenésünk volt az északir parlamentben a két nagy párt egy-egy képviselőjénél.

Az itteni politikai élet hagyományosan megosztott a katolikusok/republikánusok és a protestánsok/unionisták/lojalisták között. A két nagy párt egyike jelenleg a Sinn Fein, akik a republikánusokat képviselik, és idővel egyesült Irországban gondolkodnak, régebben szoros kapcsolatban voltak az IRÁ-val. A másik oldalon a DUP (Democratic Unionist Party) található, melynek elnöke a nyolcvanas éveit taposó Ian Paisley tiszteletes, aki hajlamos a nem éppen keresztényi megnyilvánulásokra, ill. arra, hogy a békefolyamat minden nehézségét a Sinn Feinre fogja.

A parlament székhelye, Stormont roppant impozáns, egy dombra épitették még a brit birodalmi időkben, hogy a nyavalyás irek tudják, hol lakik az atyaisten. Sajátos jellemzője, hogy a parlament nem ülésezik, mivel a két párt nem hajlandó szemtől szemben tárgyalni. Lehet, hogy hamarosan kénytelenek lesznek, ugyanis a brit kormány úgy döntött, hogy ha november 24-ig nem lép működésbe a parlament, letiltják a képviselők fizetését. Politikusokról lévén szó, ennek lehet némi hatása...

Tehát kb. 4o-40 percig cseveghettünk Philip McGuigannal (SF) majd Paul Girvannel (DUP) . Alapvetően mindketten korrekt, szavahihető benyomást keltettek. Persze a Sinn Fein érvei a semleges érdeklődő számára valahogy közelebb állnak a józan észhez, mig a DUP kicsit paranoiásnak tűnik. Ennek az lehet az oka, hogy a hatalommegosztás a prot.oknak visszalépést jelent, viszont a szavazókat meg kell tartani. Ez már csak igy megy, mint tudjuk...

Miután lejöttünk a hatalom hegyéről, megnéztük a közelben található unionista környéket diszitő faliképeket. Sajnos közben ránkesteledett, ezért a fényképek nem lettek túl látványosak, mindenesetre harcias látványt nyújtanak eredetiben. Az elkülönülés abban is tetten érhető, hogy a külvárosban falakat húztak fel a keményvonalas republikánus és unionista körzetek határára. Jó lehet ott lakni...

Szerencsére a belváros már mentes az efféle identitásparádéktól, amint erről az este folyamán meggyőződtünk. A vacsira az Esperanza nevű olasz kajáldában került sor, majd a Crown Barba tértünk be egy-két Guinness erejéig. Éjfél után azért nyugovóra tértünk, mivel másnap is zsúfolt program várt ránk.

Reggel Belfasttól búcsúzóban elhaladtunk még egy pár mural mellett, majd betértünk előbb egy unionista, majd a Sinn Fein szuvenirboltjába, már csak a kiegyensúlyozott tájékozódásért is. Előbbiben található pl. Union Jack-mintás bugyi, illetve angol èlcsapatok relikviái. Utóbbi magasabb kulturális hatásra törekszik, ezért könyveket is tartanak.

Belfastot elhagyva az északi partvidék felé vettük az irányt az egész utunkat jellemző ragyogó napsütéstól kisérve. Egy időre megálltunk gyönyörködni az Antrim Coast látványában, majd Seán hegynek fel kormányozta a járgányt. Mivel a minibusz nehezen tartotta a lépést, csináltunk öt kört az egyik körforgalomban, hogy bevárjuk őket. Ezt a kicsit másnaposabb útitársak persze nagyon élvezték... A sietség amiatt volt, mert a Corrymeela Peace Centrebe voltunk hivatalosak ebédre. Ez a mienkhez hasonló intézmény, csak épp keresztény alapon szerveződött annak idején.

Corrymeela összességében kicsit durva élmény volt. Először is a hátuk megett van a tenger (ez napos időben nem mutat rosszul) és az épület is jó karban van. A vezérkarral ill. az önkéntesekkel beszélgetve pedig úgy tűnt, hogy arrafelé mintha jobban értékelnék, ha valaki rájuk szán fél vagy egy évet az idejéből (persze lehet, hogy ez csak amolyan protokolláris porhintés volt, de elég hitelesnek tűnt).

Következő állomásunk a Giants' Causeway (Óriások átjárója) volt, amely a tudományos források szerint vulkanikusan jött létre, vagyis a láva befolyt a kövek közé és sok oszlopot hozott létre szorosan egymás mellett. Seán ezt humbugnak (bullshit) minősitette és inkább előadott egy kelta legendát az óriásokról, akik halomba dobálták a sziklákat.

Ezután már délnek vettük az irányt. Határátlépés előtt még beugrottunk teára Seán mamájához Ballymenába. Nagyon kedves vendéglátásban volt részünk, ahogy mind a tizennégyen bezsúfoltuk magunkat a konyhába, és elpusztitottuk a sütiket. Normil annyira várta ezt a találkozást, hogy nyakkendőt kötött, amire holmi politikusok kedvéért nem volt hajlandó.

Eztán már csak a pár órás repesztés maradt hátra a sztrádán, hogy visszatérhessünk a "bunkerba", és szinte azonnal nosztalgiázni kezdjünk.

2006-11-03T21:19:00.000Z

Büszkén jelentem, hogy itt sikerült békésen megemlékeznünk október 23-áról. Igaz, előtte megvolt az erőszak is (ti. a betörés) . Éppen ez szolgáltatta az apropót, mivel hétfőre összehivtak egy "munkaközösségi értekezletet" (a community meeting azért jobban hangzik), hogy mindenki hiteles tájékoztatást kapjon az eseményről. Én meg gondoltam, hogy 5o év mégiscsak 5o év, és felolvastam két rövid részletet Tibor Fischer Under the Frog c. regényéből. Ez egy igen jó szatirikus könyv az ötvenes évekről. A forradalom a végén jön, akkor azért komolyabb a hangnem.

Szerdán újabb learning session volt Eamonnal az egyre közelgő Belfastba menés jegyében. E napon volt itt egy hölgy Afganisztánból, aki az ottani nők helyzetén igyekszik javitani.

Csütörtökön tárgyalási készségekben tréningeztek minket, erre áldoztam az egyik szabadnapomat.

Pénteken Dublinba menés volt a program, városi levegő, Nemzeti Múzeum, egyebek.

Hétvégén gyerekcsoport jött Belfast Hollywood nevű részéből pár szülővel. Ennek örömére vasárnap este Halloween-buli volt arcfestéssel, rémisztő maszkokkal, valamint Conn-nal az ördög szerepében. Vasárnap néhányan kirándultunk a Devil`s Glen nevű helyre, mely kb. 4o percnyi autózásra található tőlünk. Glen irül völgyet jelent, tehát ez egy völgy, ahol festői vizesés és modern faszobrászati műalkotások találhatóak. Mindezek megtekinthetőek a

http://pg.photos.yahoo.com/ph/szokereszmore/my-photos

cimen, ahová már az észak-irországi út képei is felkerültek. Ezek hátteréről a következő kiadásban számolok be.

2006-10-19T04:27:00.000+01:00

Azt hiszem, most tényleg összevonom az elmúlt két hetet.

Szóval, folyó hó 9-10-én (jó régen volt) Child Protection Trainingen vettünk részt. Ennek a lényege az volt, hogy ha az itteni programokon részt vevő fiatalkorúakat a szemünk láttára bántalmazzák, akkor jelentést irunk, és odaadjuk Conn-nak, mivel ő az illetékes személy. Ugyanez a teendő, ha egy fiatalkorú elmeséli nekünk, hogy otthon vagy akárhol bántalmazzák. Elképzelhető, milyen izgalmas volt ezt két napig hallgatni, még szerencse, hogy a tréninget Padraig, egy igen jó kedélyű corki atyafi tartotta, aki kedd este még ir táncoktatásra is vállalkozott.

Ezen a héten kivételesen a konyha közelébe sem mentem. Ehelyett programra voltam beosztva, aminek keretében egy Corkból érkezett iskoláscsoporttal (csak lányok) kellett együtt ténykedni, részt venni a dolgaikban, segiteni a facilitátoroknak és hasonlók. Hát ennek jóval több értelme van, mint a krumplipucolásnak - már úgymond stratégiai szempontból. A fiatalok egyébként a Centre új konfliktuskezelő programjét gyűrték. Voltak kimondottan érdekes gyakorlatok, pl. a Beautiful Green Island nevű, amelyben azt kell eldönteni, hogy 8 adott emberből kijusson be az 5 fős mentőcsónakba (a többit megeszik a cápák). Az se volt semmi, amikor megkérdezték őket, hogy szerintük legyen-e egyesült Irország.

Na és persze ezen a héten volt a máltai istencsapás is. Mostantól végképp hagyom a fenébe a magyarfoci nevű borzalmat, és mondjuk az ireknek fogok szurkolni. Igaz, ők meg Cipruson kaptak ki 5-2-re a szombati meccsnapon, de aztán legalább csináltak otthon egy döntetlent a csehekkel (találkozott a két sörivó nemzet).

Ezzel nagyjából el is telt a hét. Vasárnap sikerült bejutni Dublinba, csakhogy ilyenkor a múzeumok és egyéb helyek is csak korlátozva nyitnak ki. Azért sikerült megtekinteni a Kellsi Kódexet a Trinity Collegeban, meg a Volvert de el magnifico maestro Almódovar. Legközelebb a Nemzeti Múzeum jön.

A következő hét nem indult valami kiválóan, mert ismét a konyhában találtam magam, ráadásul hétfőn és kedden egész nap szottyos, ködös idő volt. Szerdán aztán kisütött a nap, Eamon pedig megtartotta az első learning dayt, amit egy hónappal korábban akart elkezdeni, de egy bizonyos illető nem támogatta ezer százalékig. Vsz. azért nem lehetett tovább halogatni, mert nov. 1-2-án Belfastba megyünk, és nem árt tudnunk, mik történtek ott korábban.

Ja, tényleg. Ezen a két héten volt itt hat hölgy az Államokból a Global Volunteers nevű szervezettől. Komoly pénzt fizettek azért, hogy segitsenek a munkánkban meg festegessenek és kertészkedjenek. Mindezt úgy, hogy ketten már a nyolcvanas éveiket tapossák, úgyhogy le a kalappal előttük.

Péntek éjszaka betörtek az irodába és a kávézóba, de némi aprópénzen kivül csak Conn laptopját vitték el, aki emiatt kicsit gyanakszik, hogy az oktatási program anyagait akarták lenyúlni.

Szombat este házimoziztunk, a Michael Collins volt műsoron. A cimszerepet Liam Neeson alakitja vastag ir akcentussal, olyanokat mond, hogy 'bájz' (boys) meg 'gobshite'. Michael Collins egyébként az IRA egyik alapitója volt, aki az 1916-os felkelés leverése után bevezette a gerillaháborút és a merényleteket az angolok ellen. Ezek elég jó eredményeket hoztak, és 1921-ben őfelsége kormánya kénytelen volt tárgyalni Irország függetlenségéről. Az agytröszt De Valera vmilyen okból Collinst küldte maga helyett Londonba, akinek azt ajánlották, hogy vagy elfogadja a sziget kettéosztását, vagy "azonnali szörnyű háború" lesz. Nem csoda, hogy elfogadta, csakhogy ettől De Valera úgy kiakadt, hogy kitört a polgárháború, és Collinst a következő évben meg is ölték. Igy lett belőle nemzeti hős.

2006-10-08T21:16:00.000+01:00

Kétheti 2.

Ez a hét szimpatikusan kezdődött, mivel hétfő délelőtt közösségi kávézót rendeztünk. Négy fős asztaltársaságokban jártuk körül azt a kérdést, hogy mit is jelent számunkra a békéért való munka. Én többek között elmeséltem, milyen méreteket ölt mostanság hazámban a politikai törésvonal, és egész jó beszélgetések alakultak ki. Sajnos aztán valamilyen sötét oknál fogva újra a konyhába vezetett az út. Ezekben a napokban egyébként is lázadáshangulat volt kialakulóban az önkéntesközösségben a munka egyenlőtlen megoszlása miatt. Estére már úgy éreztem magam, mint annak idején matekozás közben, tehát valami nyilvánvalóan nem stimmelt. Szerencsésnek mondható, hogy a rossz közérzetet csak egy megfázás okozta, nem pedig az akut konyha-szindróma. És persze az ember nem teritheti be bacilusokkal azt, amit később feltálalnak, tehát kedden amolyan betegszabadságra mentem, és csak az esti mosogatásban vettem részt.

Ezek után viszont egyértelmű volt, hogy a szerdai szabadnapon el kell húzni mondjuk Braybe, ahol lehet sétálni és olvasni a tengerparton, dupla cd-t venni 9 €-ért (Pogues: The Ultimate Collection) és koleszterindúsan ebédelni a Weary Ass nevű reggelibárban, tehát újra kitárulnak az ember előtt a civilizáció áldásai. Egy ilyen nap és még egy heverészős után már könnyebb volt elviselni a konyhát a hét további részében, pláne hogy a szombati munkanapot Glendalough felkeresésével töltöttük.

Glendalough igen gyönyörű hely. Glencreetől kb 2o kmre található déli irányban. Arról nevezetes, hogy itt találhatóak egy kora középkorban épült kolostor maradványai, méghozzá egy völgyben, ahol két tó is van. Ezeket körbe is jártuk hegynek fel, majd völgynek le, elég jó túra volt. Utána piknikeztünk egyet a tóparton, és végül egészen tolkieni hangulatba kerültem. Azt hiszem, ez volt eddig az egyik legjobb itt töltött napunk, nem is volt sok kedvünk visszatérni a konyhába. Fényképek is készültek, megtekinthetőek a

http://pg.photos.yahoo.com/ph/szokereszmore?my-photos cimen.

2006-10-05T11:33:00.000+01:00

Kétheti 1.

Dicsérettel kezdeném: bizonyos jelekből úgy látom, hogy olvassák páran a blogot (sőt, van akinek még tetszik is). Rendkivül örülök ennek, csak igy tovább! Továbbá elárulok egy szakmai titkot is: amikor ezt irom, már nem nagyon emlékszem a múlt hét elejére. Szóval lehet, hogy a beszámoló hitelessége hozzávetőleges lesz, valamint egybe sűritem a két hetet. Remélem, emiatt nem veszitek a népszerűségemből...

Szóval szept. 25, hétfő: erre a napra azt terveztem, hogy kipihenem a konyhát, meg a vasárnap esti dublini tivornyát (két egész Guinness, ajjaj). Ez nagyjából sikerült is, csak a Council (felügyelő tanács) pár tagjával kellett találkoznunk. A nap hire pedig az volt, hogy este befutott az utolsó új önkéntes is, Lawrence Ghánából. Eközben valamilyen okból szegény Sharont szekáltuk pl. azzal, hogy kitettük az előző este róla készült fotókat háttérképnek a számitógépekre.

Kedden is szabadnapom volt, és ismét erőt vett rajtam a lustaság, igy csak a brayi Tescoig jutottam a délutáni kocsijárattal, meg előtte futottam egyet a friss levegőn.

Szerda és csütörtök nyugisnak igérkezett, mert programra voltam beosztva. Ilyenkor vagy az iskolásokkal foglalkozunk, vagy a könyvtárban ügyködünk, amit történetesen egy honfitársunk, Péter próbál katalogizálni, aki tavaly szintén önkéntesként kezdte, és lám, hová jutott. Szóval főleg cimkéket ragasztottam a könyvekre, amelyek a világszerte elkövetett igazságtalanságok történetének széles választékát (is) kinálják.

Csütörtökön komoly esemény történt: a főépületben a német nagykövet megnyitotta az országáről elnevezett lakószobát, csatlakozva a már meglévő Wales, Anglia, Hollandia, Dél-Afrika stb. nevűekhez. Ez azért jó, a követségek gondoskodnak a bútorozásról, festésről és minden ilyesmiről, a csoportok meg aztán jól birtokba vehetik a szobákat.

Ezzel sajnos véget értek a kellemes napok, és jött megint a konyha. Ezen a ponton már többen tervezgetni kezdtük az önkéntesek polgárjogi mozgalmát annak érdekében, hogy a beosztásunkban jelentkezzenek az elvileg előirt arányok, és hogy pl. ne melózzunk este 1oig a konyhában. Azóta is várjuk az eredményt...

Pénteken érkezett egy csoport a Sustainable Peace programra. Ez eléggé hasonlónak tűnik az előző héten leirt L.I.V.E. programhoz, ebben a csoportban katolikusok, protestánsok, rendőrök, ex-IRA tagok próbálják közüsen feldolgozni a tapasztalataikat. A csoport hosszabb távra jött létre, nyár elején Skóciában voltak együtt, novemberben pedig Dél-Afrikába mennek nomádkodni. Az elképzelés lényege, hogy a természetben könnyebb beszélni az emlékeikről. Este alkalmam nyilt megnézni velük a Skóciában készült diákat, aztán bároztunk egy darabig.

Vasárnap kiszabadultam a konyhából, csak a távozó Women's Group kulcsait meg ágyneműjét kellett begyűjtenem (ezt nevezik itt linkingnek). Délután kirándultunk egyet négyesben a környéken Sharonnal, Péterrel és Conn-nal, aki az oktatási program vezetője, és nem egyszerű jellem. A kirándulás eléggé kúszós-mászósra sikerült, a végén még a bozótoson is átvágtunk.

Este moziba mentünk egy páran, méghozzá az én ötletem alapján. Dundrum multiplexében tekintettük meg a The Wind That Shakes The Barley cimű alkotást. 192o körül játszódik, az irek függetlenségi harcáról szól. Remélhetőleg hozzánk is eljut majd.

2006-09-24T16:31:00.000+01:00

Dublin cool, kitchen sucks

Hétfő reggel Andreas-szal kiadtuk a jelszót: irány Dublin! A buszról leszállva egy időre szétváltunk. Jómagam nagyjából az előző látogatásunk útvonalát követve ittam egy teát, vettem egy Yeats válogatott verseit, majd egy Vodafone SIM-kártyát. Találtam egy menő bolhapiacot is a Drury Streeten rengeteg használt CD-vel. A Temple Barhoz érvén elkezdett esni az eső, méghozzá rendesen. Újra meggyőződhettem róla, hogy a dzsekim igazából nem vizálló, a kapucnija meg csak disznek van. Jól elázva ebédeltünk egy kinai étteremben, ezután én visszamentem a Dame Streetre, ahol szenzációs hajvágást hirdettek 6.5o euroért (tényleg megéri, mert amúgy 10-12). Közben szerencsére kisütött a nap, úgyhogy lehetett sétálgatni a folyónál. Visszafelé Dart-tal jöttünk (ez kb olyan, mint nálunk a HÉV), majdnem végig a tenger mellett. Szóval bőven megérte, még az esővel együtt is.

Kedden is szabadnapom volt, gondoltam, kipihenem magam az ötnapos konyhai műszak előtt, erre fel reggelinél kérdezik, hogy mi van Budapesten. Aztán rájöttem, mire gondolnak...

A héten egyébként elárasztottak minket az iskoláscsoportok, kedden vagy ötven süldő lányka érkezett. Délután szabadtéri játékokat rendeztünk nekik. Volt vagy ötféle műsorszám, mindegyik az együttműködésre alapozott. Mi Matthias-szal egy két oszlop közé feltett tizlyukú kötélháló átmászásánál segédkeztünk, eléggé vicces volt.
A konyhai munka már nem annyira mókás, főleg amikor vagy százan jönnek ebédelni. Az iskolásoknak persze poén kiadni a kaját, pláne, hogy már ismertek is minket, de azért alaposan megfárad az ember a nap végére, főleg mosogatás közben.

Külső tényezők is okoztak nehézségeket, például a héten elárasztottak minket a darazsak, tele van velük a környék. Szerdán Matthiast úgy megcsipte egy a konyhában, hogy másnapra duplájára dagadt a karja. Én sajnos nem tudtam komolyabb sérülést összeszedni, csak az ujjam vágtam el.

A héten elbúcsúztunk Yassertől, aki Palesztinából jött önkénteskedni tavaly, és szemlátomást fogalommá vált az itt töltött idő alatt. Szerdán az Enniskerry Innben tartottuk a búcsúestéjét.

Csütörtök reggel vezettem először a a Centre nagykocsiját, azaz a vant Szerintem jól ment,és a mellettem ülő Sharon (Ausztrália) is rámutatott, hogy senkivel nem ütköztünk. Pedig ezeken a szűk utakon nem is nehéz, engem legalábbis a frász kerülget néha, amikor szembe jön valaki. A nap estéje három dolog miatt emlékezetes: 1. rohadt nagy vihar volt, egy terebélyes fa ki is dőlt az út közepére pont a Centre bejáratánál. 2. Sharon este fodrászatot nyitott, ahol többek között az én hajamat is korrigálta (hétfőn Dublinban a fodrász megkérdezte: Do you want it short? Mire én: No, not very short. Olyan is lett.) 3. megnéztük a Kontrollt DVD-n, a többség ki is tartott a végéig.

Pénteken már kicsit sok lett a konyhából, kb tiz órát ott töltöttünk, volt idő végiggondolni az életemet. Még jó, hogy előző nap megkértem Edelt, hadd ne kelljen az egész köv. két hetet ott töltenem, ahogy az eredeti beosztásban állt. Itt kell megemlitenem Normilt (from Haiti), a szobatársamat, akit eddig méltatlanul hanyagoltam, bár már egy hete itt van, és többször is spontánul beállt mosogatni - ez az igazi önkéntes szellem!

Szombat délelőtt volt a nagymamám temetése. Lementema patakhoz a Centre bejáratánál, a hidon álldogáltam egy darabig, aztán gyújtottam egy gyertyát. Furcsa érzés volt igy emlékezni...

A hétvégére szerencsére alábbhagyott a forgalom, csak a L.I.V.E. programon voltak itt kb. húszan. Ezbben a programban azok vesznek részt, akik megszenvedték pl. az észak-irországi dolgokat, vagy akár vészt vettek a harcokban bármelyik oldalon. Nagyon rendesek voltak, még el is mosogattak ebéd után. Amúgy egyszer erre a programra eljöhetnek a tévészékház ostromának, meg persze a következő napoknak a sebesültjei is. Este kinyitottuk a bárt a program résztvevőivel. Talán ez a konyhai feszültség oldásának legjobb formája.

Vasárnap este megmutattuk Normilnak Dublint. Volt olyan ötlet is, hogy elvisszük Braybe, és beadjuk, hogy az Dublin, aztán mégis az igazit választottuk, méghozzá a Temple Bar nevű pubot a Temple Barban. Rengeteg ember, élő zene, nagy zaj, Normil fotózott ezerrel. Némi változatosság a vidéki élet közben.

2006-09-16T09:57:00.000+01:00

Ezen héten megkezdődtek a dolgos hétköznapok. Mivel a Centre hétvégén is üzemel, a szabadnapok nem feltétlenül ekkorra esnek. Nekem például hétfő és kedd volt szabad, a hét többi része pedig takaritással telt. A szabadnapokat - mint mostanra rájöttünk- ajánlatos a civilizációba (Bray v. Dublin) való visszatéréssel tölteni. Ez persze nem olyan egyszerű, mert Enniskerry és Bray felé csak reggel 9kor ill. délután 5kor indul kocsijárat. Ez nekem most nem jött össze, mivel hétfőn tűzvédelmi oktatásban volt részünk - tanulság: mindenki jól teszi, ha füstérzékelőket szereltet a lakásába-, keddre meg leszerveztek egy driving lessont a baloldali vezetés rejtelmeiről. Szerdán aztán kezdődött a műszak, ami a szobák takaritásán kivül a reggeli előkészitését és némi mosást is magába foglal, szóval nagyon izgi.

Az már érdekesebb, hogy milyen csoportok voltak nálunk a héten. Hétfő este jött egy izraeli csapat - amolyan prominens üzletemberjelöltek-, akik pénteken távoztak, miután két napot töltöttek Belfastban, Dublinban pedig mindenféle üzleti és egyéb fejesekkel találkoztak. Szerdán este pedig itt helyben beszélgettek egy palesztin csoporttal, köztük egy volt miniszterrel. Na, ez tényleg érdekes volt, bár nem tudom, miért este fél 1o-kor tartották. Én egy óráig hallgattam, azalatt nem közeledtek az álláspontok. Voltak itt iskolások is északról és a "rendes" Irországból, most fejeztek be egy közös projektet, ennek örömére csütörtök este tábortűz volt. Egyébként szakmai szemmel jobban kedveljük a több napig maradó csoportokat, mert akkor nem kell naponta takaritani a szobákat meg mosni az ágyneműt.

Szombaton korrekt strandidő volt, kicsit még barnultunk is. Hétvégén a munka sem olyan vészes, mivel Edel hiján nincs aki sasszemmel ügyelne. Péntek este sikerült kiruccanni Braybe két Guinness erejéig, ekkor már erősen terveztem a hétfői dublini túrát. Nagyjából ennyi volt a hét, nem hiszem, hogy a takaritást nagyon részletezni kellene.

Még valami: a múltkor Dublinban elmentünk a Főpostához, ahol 1916-ban elkezdődött a Húsvéti Felkelés (Easter Rising) az angolok ellen Irország függetlenségéért. Kétezer felkelő harcolt egy hétig, amig tartani tudták az épületet az ágyúkkal szemben. Hogy utána mi történt, annak utána lehet nézni, de ezzel csak azt szeretném mondani, hogy a forradalom az ilyen, nem pedig olyan, hogy egy nagyjából normális országban nekimegyünk a tévészékháznak. Gondolkozzon már mindenki egy kicsit...

2006-09-08T21:37:00.000+01:00

Lendületben a Centre!

A héten bizony felpörögtek itt az események. Lássuk mi történt napokra lebontva:

Hétfőn elkezdődött a bemutatkozás és a tréning az elvégzendő munkákról. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy reggel mi, új önkéntesek leültünk Eamon-nal (ő az ún. Education Development and Training Officer, aki a képzésünkre és általános hangulatunkra ügyel), aki mesélt a hely és a szervezet történetéről. Ez megtekinthető a honlapon (www.glencree.ie), talán majd később leirom. Ezután jött a találkozás a Centre összes munkatársával (kb. 20 ember), előbb mindenki mondott magáról pár szót, aztán csoportokra bomolva beszélgettünk tovább.

Ebéd után Eamon körbevitt minket a főépületben. Pár szót mégis a történetről: a honlapon látható nagy épület eredetileg angol helyőrség volt, az irek 1798-as felkelése után épitették a környék szemmel tartására. 1850 után javitóintézet lett belőle egyházi kézben. Ekkoriban volt a nagy éhinség Irországban (felére csökkent a népesség, egymillióan meghaltak, rengetegen kivándoroltak), és úgy gondolták, jobb, ha begyűjtik ide a szanaszét csatangoló fiatalokat. A javitó 194o körülig működött. A világháború után német gyerekeket hoztak ide a lerombolt városokból, hogy megfelelő gondoskodásban legyen részük. A békeközpont hasonlóan indult be 197o körül, a belfasti zavargások idején. Jelenlegi formájában 1994 óta üzemel.

Na jó, gyorsitsunk egy kicsit...

Kedd: reggel zártkörű Eamon-nal, téma: ki mit vár a köv. egy évtől, egyéni tervek, remények, félelmek stb. Ezután Mairin, a CEO (ha jól értem, ő a szervezet tényleges vezetője) beszélt a programokról - van összesen 7 darab, de ezekről majd tényleg máskor. Délután gyakolati dolgokról Eamon és Edel, az operations director, aki végülis a főnökünk.

És a lényeg: este bementünk Enniskerrybe - ez a legközelebbi nagyobb település, kb 1o kmre Glencreetől - ahol végre sikerült leguritani az első és a második autentikus Guinnesst egy nagyjából autentikus pubban. Már pont ideje volt.

Sajnos ez a nap mégis szomorú volt, mert otthon meghalt a nagymamám. Nyugodj békében!

Szerda: na, ez egy érdekes nap volt. Délelőtt végigültünk egy abszolút profi, változatos előadást a konyhai higiéniáról. Kicsit azért ijesztő volt, mert kiderült belőle, mennyire könnyű (elvileg) összehozni egy jó kis ételmérgezést. Sebaj, legalább majd odafigyelünk...

Délután jött a gyakorlati rész: Martin, a séf megmutatta, mi hol van a konyhában, illetve hogy szerinte mire kell majd ügyelnünk.

És persze este a nemzeti tizenegy 3-1-re győzött Boszniában. Respect, guys!! (komolyan)

A csütörtök azért lazább volt, mindössze egy dublini takaritócégtől jött egy pasas elmagyarázni, hogy is kell szakszerűen porszivózni, port törölni stb. Délután Martin bevitt minket Braybe (legköz. város, tengerpart, 15 kmre Glencreetől), nyitottunk bankszámlát a havi illetményünk számára, és persze ittunk egy Guinnesst...

Pénteken befejeztük Eamonnal ezt a bevezetés-dolgot, igazából nem történt semmi izgalmas.

Szombat: irány Dublin! Csak cimszavakban: Trinity College, St. Stephen's Green, Grafton Street, Temple Bar - itt benéztünk a Cultivate központba (környezettudatos dolgok lelőhelye, éppen indiai kajafesztivál volt), ami nekem hm... személyes jelentőséggel bir- aztán át a hidon, ebéd egy libanoni étteremben, O'Connell Street majd Palace Bar: Guinness... Összbenyomás: nagyon rendben van ez a város. Bővebben később...

Egyelőre eeennyi, ahogy egy bizonyos Áron szokta mondani.

2006-09-02T16:49:00.000+01:00

Már majdnem két napja itt vagyok, ideje irni ...
Hát megvolt az első repülőutam... Ahelyett, hogy kiperkáltam 6 kiló poggyásztúlsúlyt, valamint egy órát késett a gép, megpróbálok arra emlékezni, milyen jól néztek ki Budapest fényei felszálláskor. Kábé mint a Coruscant ( a központi bolygó) az új Csillagok háborúja-filmekben, de ez valóságos, az meg már újkorában is csak virtualice létezett.

Hol is vagyok tulajdonképpen: Dublintól délre kb húsz kilométerre a Wicklow-hegységben, itt található a Glencre Centre for Reconciliation(kb Béketeremtő Központ) . Ezt a béketeremtést fogjuk elősegiteni a főzés, szobák rendberakása, idelátogatók kalauzolása révén, valamint remélhetőleg izgalmasabb eszközökkel is(pl programszervezés) . Tegnap este páran benéztünk Tallaghba (nagyon külső Dublin), úgyhogy már native városi ireket is láttam. Már csak az első itteni Guinnesst kéne leguritani...
Délután jártunk egyet a környéken, enyhén lenyűgöző helyek vannak a közelben. Majd megpróbálok vhogy képeket feljuttatni.

És végül: kegyetlen élmény lehetett ez a norvég meccs (1-4 lett, ha valaki esetleg lemaradt), jó hogy nem láttam. Talán persze jobb csirájukban elfojtani az alaptalan várakozásokat...